Negyedik fejezet

Lella Zainab, 64 éves, numerológus

Athena? Milyen érdekes név! Lássuk csak… Legnagyobb száma a kilences. Optimista, társaságkedvelő, nagy tömegben is képes feltűnni. Az emberek megértést, együttérzést, figyelmet keresnek nála, de éppen ezért nagyon kell vigyáznia, mert népszerűsége ellene fordulhat, és megvan rá az esély, hogy többet veszít, mint amennyit nyer. Jobban kéne vigyáznia a nyelvére is, mert hajlamos többet beszélni, mint amennyit a józan ész diktál.

Legkisebb száma a tizenegyes. Azt hiszem, nagyon vágyik valamilyen vezető pozícióra. Érdeklődik a misztikus témák iránt, amelyek segítségével harmóniát próbál teremteni a körülötte lévők számára.

Ez azonban összeütközésbe kerül a kilences számmal, ami a születési évének, hónapjának és napjának az egy számjegyre redukált összege: életét végigkísérik az irigység, a szomorúság, a befelé fordulás és a hirtelen hozott döntések. Vigyáznia kell a következő negatív vibrációkkal: túlzott ambíció, intolerancia, hatalmi visszaélés, extravagancia.

E miatt az összeütközés miatt inkább azt javaslom, hogy olyan hivatást válasszon, ami nem követeli meg, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljön az emberekkel: például az informatika vagy a mérnöki tudományok területén.

Tessék? Hogy már meghalt? Elnézést. És mivel foglalkozott?

Hogy mivel foglalkozott Athena? Egy kicsit mindennel. De ha mindenáron össze kéne foglalnom az életét, azt mondanám: papnő volt, aki megszelídítette a természet erőit. Jobban mondva olyasvalaki volt, aki – azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs mit veszítenie, és nem vár az élettől semmit – mindent kockára tett, és végül átváltozott azokká az erőkké, amelyekről úgy vélte, hogy engedelmeskednek neki.
Dolgozott bevásárlóközpontban, bankban, volt ingatlanügynök, de bármit csinált is, mindig hagyta, hogy a benne rejlő papnő nyilvánuljon meg. Nyolc évig éltem együtt vele, és tartozom neki azzal, hogy helyreállítsam az emlékét, az identitását.
A vallomások összegyűjtésében az volt a legnehezebb, hogy rávegyem az embereket, a nevüket is adják hozzá. Volt, aki azt vetette ellen, hogy nem akar belekeveredni ebbe az ügybe, mások az érzelmeiket és a véleményüket igyekeztek palástolni. De megmagyaráztam nekik: valódi szándékom az, hogy az érintettek jobban megértsék Athenát – a névtelen vallomásoknak viszont senki nem ad hitelt.
Mivel mindegyikük meg volt győződve róla, hogy egyedül ő tudja az igazságot, hogy egyedül ő emlékszik jól az egyes eseményekre – ha azok mégoly jelentéktelenek is –, végül beleegyeztek. A felvételek során rájöttem, hogy semmi sem abszolút érvényű, minden attól függ, ki hogyan értelmezi. Így aztán az önmegismerés legjobb módja, ha megtudjuk, mások milyennek látnak minket.
Ez nem azt jelenti, hogy úgy kell viselkednünk, ahogy elvárják. De legalább jobban megértjük önmagunkat. És tartozom ezzel Athenának.
Hogy összerakjam a történetét. Hogy megírjam a mítoszát.

Samira R. Khalil, 57 éves, háziasszony, Athena anyja

Kérem, ne hívják Athenának. Az igazi neve Sherine. Sherine Khalil, szeretett leányunk, akire annyit vártunk, akit annyira akartunk, és akit legszívesebben mi magunk hoztunk volna világra, én és a férjem.

De az életnek más tervei voltak velünk: ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.

Bejrútban éltünk, amit akkoriban mindenki a Közel-Kelet legszebb városának tartott. A férjem sikeres iparos volt, szerelemből házasodtunk össze, minden évben elutaztunk Európába, rengeteg barátunk volt, jelen voltunk minden fontosabb társadalmi eseményen, és képzelje, egyszer még az Egyesült Államok elnökét is vendégül láthattuk a házunkban! Három felejthetetlen nap: az első kettőn a titkosszolgálat feltérképezte házunk minden zugát (már több mint egy hónapja ott voltak a környékünkön, hogy elfoglalják stratégiai pozícióikat: lakásokat béreltek, és koldusoknak meg szerelmespároknak álcázták magukat). És aztán a harmadik nap – pontosabban egy kétórás ünnepség. Soha nem felejtem el az irigységet barátaink szemében, és a boldogságot, hogy lefényképeztethették magukat a földkerekség leghatalmasabb emberével.

Mindenünk megvolt, csak az az egy nem, amire a legjobban vágytunk: nem született gyermekünk. Így hát voltaképpen nem volt semmink.

Mindent megpróbáltunk, fogadalmakat tettünk, elmentünk mindenféle zarándokhelyre, ahol állítólag csodák történnek, jártunk orvosoknál, kuruzslóknál, szedtünk gyógyszereket, és ittunk varázserejű elixíreket. Kétszer mesterséges megtermékenyítéssel is próbálkoztunk, de mindkét alkalommal elvetéltem. A másodiknál a bal petefészkemet is elveszítettem, és ezután már nem találtam olyan orvost, aki hajlandó lett volna vállalni velem a kockázatot.
Ekkor történt, hogy rengeteg barátunk egyike előállt az egyetlen lehetséges megoldással: fogadjunk örökbe egy gyermeket. Azt mondta, vannak romániai kapcsolatai, így nem kell olyan sokat várnunk.

Egy hónap múlva repülőre ültünk. A barátunk szoros üzleti kapcsolatban állt azzal a diktátorral, aki akkoriban vezette az országot – és akinek nem jut eszembe a neve (Nicolae Ceaucescu – a szerkesztő megjegyzése) – így aztán meg tudtuk kerülni a bürokratikus eljárást. Egyenesen a nagyszebeni adoptációs központba mentünk, Erdélybe. Ott már kávéval, cigarettával, ásványvízzel és kész papírokkal vártak minket, nekünk pedig nem is volt más dolgunk, mint hogy kiválasszunk egy gyermeket.

Elvittek a csecsemőosztályra, ahol nagyon hideg volt, és magamban hüledeztem, hogy tarthatják ezeket a szerencsétlen teremtéseket ilyen körülmények között. Első felindulásomban arra gondoltam, hogy mindet örökbe fogadom, és hazaviszem őket a hazámba, ahol napsütés van, és szabadság, de én is beláttam, hogy ez képtelen ötlet. Járkáltunk a rácsos ágyak között, hallgattuk a gyereksírást, és nagyon nyomasztó volt, hogy döntenünk kell.

Több mint egy órán keresztül nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Aztán kimentünk, ittunk egy kávét, elszívtunk egy cigarettát, majd visszamentünk – és ezt többször is megcsináltuk egymás után. Mígnem észrevettem, hogy a minket kísérő hölgy már kezd türelmetlenkedni. Tudtam, hogy döntenem kell, és abban a pillanatban – valami ösztöntől vezérelve, amelyet legszívesebben anyainak neveznék – úgy éreztem, mintha rátaláltam volna a gyermekemre, noha nem én szültem erre a világra, majd rámutattam egy kislányra.

A nő erre azt mondta, hogy jól gondoljuk meg. Most meg mi ütött belé, hiszen eddig ő türelmetlenkedett! De én már döntöttem.

Erre óvatosan, nehogy megbántson (ugyanis azt hitte, hogy a román kormány legmagasabb köreivel állunk kapcsolatban), a fülembe súgta, hogy a férjem ne hallja:

– Nem fog menni. Ez egy cigánygyerek.

Azt feleltem, hogy a kultúra nem öröklődik a génekkel: ez a háromhónapos csecsemő a mi kislányunk lesz, mi fogjuk nevelni, a mi szokásaink szerint. Azt a templomot fogja látogatni, ahova mi járunk, azt a tengerpartot fogja megismerni, ahol mi szoktunk sétálni, franciául fog olvasni, és a bejrúti Amerikai Iskolában fog tanulni. Különben sem tudtam – és ma sem tudok – semmit a cigány kultúráról. Csak annyit tudok, hogy vándorolnak, hogy nem mindig fürdenek, becsapják az embereket, és fülbevalót hordanak. Azt terjesztik róluk, hogy gyermekeket rabolnak, és elviszik őket a karavánjaikkal, de én ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: itt hagytak egy gyereket, hogy neveljem föl én.

A nő egy darabig még próbált lebeszélni, de nem hagytam magam: aláírtam a papírt, és a férjemet is megkértem, hogy tegye ugyanezt. Hazafelé egészen máshogy láttam a világot: Isten értelmet adott az életemnek, végre van miért dolgoznom, van miért harcolnom ebben a siralomvölgyben. Végre van gyermekünk, aki mostantól minden erőfeszítésünknek értelmet ad.

Sherine okos volt, és szép – tudom, minden szülő ezt mondja, de szerintem ő valóban kivételes gyermek volt. Már ötéves volt, amikor egy délután az egyik bátyám azt mondta, ha később esetleg külföldön szeretne dolgozni, akkor a neve elárulja a származását – és javasolta, hogy változtassuk meg valami olyan névre, ami abszolút nem jelent semmit.

Például Athenára. Persze, ma már tudom, hogy ez a név nemcsak egy ország fővárosával rokon, hanem a bölcsesség, az értelem és a háború istennőjét is jelképezi.

A bátyám pedig valószínűleg nemcsak ezzel volt tisztában, de azzal is, hogy az arab név a jövőben sok konfliktus forrása lehet. Ugyanis benne volt a politikai életben, ahogy egyébként az egész családunk is, és meg akarta óvni kis unokahúgát a sötét fellegektől, amelyeket akkor még csak ő vett észre az égbolton. A legmeglepőbb az volt, hogy Sherine-nek nagyon tetszett a név hangzása. Még aznap elkezdte magát Athenának hívni, és ezt többé senki nem tudta kiverni a fejéből. Hogy a kedvében járjunk, mi is elkezdtük így szólítani, abban a hitben, hogy hamarosan elmúlik ez a hóbortja.

Lehetséges, hogy a név meghatározhatja az ember életét? Ahogy múlt az idő, és a név megmaradt, végül mi is hozzászoktunk.

Kamaszkorában észrevettük, hogy erősen vonzódik a valláshoz: állandóan a templomban volt, kívülről fújta az evangéliumokat, és ezt egyszerre éreztük áldásnak és átoknak. Abban a világban, amelyet egyre erősebben megosztanak a vallások, féltettem a lányom biztonságát. Ebben az időszakban kezdte Sherine azt mondogatni, hogy rengeteg láthatatlan barátja van: angyalok és szentek, akiknek a képét a templomban szokta látni. Persze tudom, hogy a világon minden gyereknek vannak látomásai, bár erre egy bizonyos kor után nem szoktak emlékezni. És az is általános, hogy élettelen tárgyakat, például egy babát vagy egy plüsstigrist, élőlényként kezelnek. De amikor egyszer érte mentem az iskolába, és azzal fogadott, hogy látott „egy fehér ruhás nőt, aki a Szűz Máriára hasonlított”, akkor megijedtem.

Hiszek az angyalokban, persze. Még azt is elhiszem, hogy az angyalok beszélgetnek a kisgyermekekkel, de amikor a jelenés egy felnőtt nő alakjában lép valaki elé, az egészen más. Számtalan történetet ismerek pásztorokról és más falusi gyermekekről, akik azt állították, hogy láttak egy fehér ruhás nőt – és ez aztán tönkre is tette az életüket, mert azonnal özönleni kezdtek hozzájuk a gyógyulásra vagy más csodára vágyó emberek, a papok kétségbeestek, a falu zarándokhellyé változott, ezek a szerencsétlen gyerekek pedig kolostorban végezték. Ezért nagyon megrémültem. Sherine-nek ebben a korban azzal kéne foglalkoznia, hogy legyen egy sminkkészlete, hogy kifesse a körmét, és hogy romantikus sorozatokat meg gyerekfilmeket nézzen a tévében. Éreztem, hogy valami nincs rendjén a lányommal, és felkerestem egy szakembert.

– Nyugodjon meg! – mondta.

A gyermekpszichológusok szerint, ahogy egyébként a témában jártas többi orvos szerint is, a láthatatlan barátok valójában az álmok kivetítései, és segítenek a gyerekeknek felfedezni a vágyaikat, kifejezni az érzelmeiket – és mindez teljesen ártalmatlan.

– Na de egy fehér ruhás nő?

Erre azt felelte, hogy talán Sherine nem egészen érti a mi világmagyarázatunkat. Azt tanácsolta, hogy apránként készítsük fel annak a vallomásnak a befogadására, hogy nem a vér szerinti lányunk, csak örökbe fogadtuk. Ugyanis az a legrosszabb, ha magától jön rá – mert akkor mindenben és mindenkiben kételkedni fog. És kiszámíthatatlan lesz a viselkedése.

Attól a pillanattól kezdve máshogy kezeltük. Nem tudom, képes e az ember visszaemlékezni olyan dolgokra, amelyek csecsemőkorában történtek, de mi mindenesetre igyekeztünk minél jobban kimutatni az iránta táplált szeretetünket, hogy érezze, nem kell képzelt világba menekülnie. Meg kellett értetnünk vele, hogy a látható világnál nincs szebb, hogy a szülei megvédik minden veszélytől, hogy Bejrút a lehető legjobb hely, és a tengerparton mindig sok ember és napsütés van. Anélkül hogy közvetlenül szóba hoztam volna azt a „nőt”, egyre több időt töltöttem a lányommal, meghívtam az osztálytársait a házunkba, és soha egyetlen alkalmat el nem mulasztottam volna, hogy kimutassam, mennyire szeretem.

A stratégia bevált. A férjem sokat utazott, és nagyon hiányzott a lányának, ezért a szeretet jegyében elhatározta, hogy változtat az életvitelén. Négyszemközti beszélgetéseinket felváltották a nagy családi mókázások.

Minden jól ment, egészen addig, mígnem egy éjjel sírva jött a szobámba, azt hajtogatva, hogy fél, mert közeleg a pokol.

Egyedül voltunk otthon – a férjemnek megint el kellett mennie –, és azt hittem, Sherine emiatt van elkeseredve. De hát hogy jön ide a pokol? Mit tanulhatott az iskolában vagy a templomban? Elhatároztam, hogy másnap beszélek a tanárnőjével.

De Sherine közben szakadatlanul zokogott. Odavittem az ablakhoz, és megmutattam neki a telihold fényében játszó Földközi-tengert. Nyugtatgattam, hogy nincsenek itt semmiféle ördögök, csak csillagok az égen, és a házunk előtt sétálgató emberek. De hiába mondtam neki, hogy nincs mitől félnie, ő tovább sírt és reszketett. Miután fél óra múlva sem sikerült megnyugtatnom, kezdtem ideges lenni. Kértem, hogy fejezze be, elvégre már nem kisgyerek. Aztán arra gondoltam, hogy talán megjött az első menstruációja, és finoman megkérdeztem tőle, hogy vért is látott e.

– Sokat.

Erre fogtam egy darab vattát, és megkértem, feküdjön le, hogy megnézhessem a „sérülését”. Gondoltam, semmiség, majd másnap mindent elmagyarázok neki. De nem jött meg a vérzése. Sírt még egy darabig, de bizonyára nagyon kimerült volt, mert egyszer csak elaludt.

És másnap reggel valóban sok vér folyt.

Négy embert megöltek. A szememben ez csak egy újabb törzsi összetűzésnek tűnt, amihez már hozzászoktunk ebben az országban. Sherine számára pedig valószínűleg semmi, ugyanis egy szóval sem említette az előző éjjeli rémálmát.

De attól a naptól kezdve valóban elszabadult a pokol, és a mai napig sem távozott az országból. Még aznap huszonhat palesztint öltek meg egy autóbuszon, hogy megbosszulják a négyes gyilkosságot. Huszonnégy órával később már ki sem lehetett lépni az utcára a lövöldözések miatt. Bezártak az iskolák, Sherine t sietve hazahozta az egyik tanárnője, és attól kezdve senki nem tudta megfékezni az eseményeket. A férjem megszakította az utazását, és hazatért, egész nap a kormányzati barátaival telefonált, és senki sem tudott semmi értelmeset mondani neki. Sherine hallotta a lövéseket odakint, és az apja kiabálását idebent, de – legnagyobb megdöbbenésemre – nem szólt egy szót sem. Próbáltam megnyugtatni, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, és megint kimehetünk a tengerpartra, de ő elfordította a fejét, és olvasnivalót kért, vagy feltett valami lemezt. Miközben a pokol befészkelte magát az életünkbe, Sherine csak olvasott, és zenét hallgatott.

De, kérem, nem is akarok erre visszagondolni. Nem akarom felidézni a fenyegetéseket, amiket kaptunk, meg hogy kinek volt igaza, és ki volt ártatlan. De tény, hogy aki át akart menni az utca másik oldalára, annak csónakba kellett ülnie, el kellett mennie egészen Ciprusig, hogy ott átüljön egy másik csónakba, visszajöjjön, és úgy kössön ki a túloldalon.

Gyakorlatilag majdnem egy évig ki sem léptünk a házból, állandóan arra vártunk, hogy megjavul a helyzet, folyton abban reménykedtünk, hogy a kormány majd úrrá lesz a vélhetőleg átmeneti helyzeten. Aztán egy reggel Sherine fejhallgatóval a fején, valami furcsa táncot lejtett előttünk, és közben ilyeneket mondott: „sokáig fog tartani, nagyon sokáig”.

Én meg akartam állítani, de a férjem megragadta a karomat. Láttam, hogy nagyon figyel, és komolyan veszi a kislány szavait. Sosem tudtam meg, miért, mert még ma sem beszélünk róla – ez valahogy tabutéma lett nálunk.

Másnap a férjem váratlanul készülődésbe kezdett, és két hét múlva Londonban találtuk magunkat. Később megtudtuk, hogy bár nincsenek konkrét statisztikai adatok, ebben a kétéves polgárháborúban körülbelül 44 ezer ember vesztette életét, 180 ezren sebesültek meg, és további ezrek váltak hajléktalanná. Aztán újabb harcok kezdődtek, más indítékból, az országot idegen erők foglalták el, és a pokol még mindig nem ért véget.

„Sokáig fog tartani” – mondta Sherine. Istenem, sajnos igaza lett.

A következő fejezet feltöltése: 23.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho