Paulo Coelho

Lella Zainab, 64 éves, numerológus

Athena? Milyen érdekes név! Lássuk csak… Legnagyobb száma a kilences. Optimista, társaságkedvelÅ‘, nagy tömegben is képes feltűnni. Az emberek megértést, együttérzést, figyelmet keresnek nála, de éppen ezért nagyon kell vigyáznia, mert népszerűsége ellene fordulhat, és megvan rá az esély, hogy többet veszí­t, mint amennyit nyer. Jobban kéne vigyáznia a nyelvére is, mert hajlamos többet beszélni, mint amennyit a józan ész diktál.

Legkisebb száma a tizenegyes. Azt hiszem, nagyon vágyik valamilyen vezetÅ‘ pozí­cióra. ÉrdeklÅ‘dik a misztikus témák iránt, amelyek segí­tségével harmóniát próbál teremteni a körülötte lévÅ‘k számára.

Ez azonban összeütközésbe kerül a kilences számmal, ami a születési évének, hónapjának és napjának az egy számjegyre redukált összege: életét végigkí­sérik az irigység, a szomorúság, a befelé fordulás és a hirtelen hozott döntések. Vigyáznia kell a következÅ‘ negatí­v vibrációkkal: túlzott ambí­ció, intolerancia, hatalmi visszaélés, extravagancia.

E miatt az összeütközés miatt inkább azt javaslom, hogy olyan hivatást válasszon, ami nem követeli meg, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljön az emberekkel: például az informatika vagy a mérnöki tudományok területén.

Tessék? Hogy már meghalt? Elnézést. És mivel foglalkozott?

Hogy mivel foglalkozott Athena? Egy kicsit mindennel. De ha mindenáron össze kéne foglalnom az életét, azt mondanám: papnÅ‘ volt, aki megszelí­dí­tette a természet erÅ‘it. Jobban mondva olyasvalaki volt, aki – azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs mit veszí­tenie, és nem vár az élettÅ‘l semmit – mindent kockára tett, és végül átváltozott azokká az erÅ‘kké, amelyekrÅ‘l úgy vélte, hogy engedelmeskednek neki.
Dolgozott bevásárlóközpontban, bankban, volt ingatlanügynök, de bármit csinált is, mindig hagyta, hogy a benne rejlÅ‘ papnÅ‘ nyilvánuljon meg. Nyolc évig éltem együtt vele, és tartozom neki azzal, hogy helyreállí­tsam az emlékét, az identitását.
A vallomások összegyűjtésében az volt a legnehezebb, hogy rávegyem az embereket, a nevüket is adják hozzá. Volt, aki azt vetette ellen, hogy nem akar belekeveredni ebbe az ügybe, mások az érzelmeiket és a véleményüket igyekeztek palástolni. De megmagyaráztam nekik: valódi szándékom az, hogy az érintettek jobban megértsék Athenát – a névtelen vallomásoknak viszont senki nem ad hitelt.
Mivel mindegyikük meg volt gyÅ‘zÅ‘dve róla, hogy egyedül Å‘ tudja az igazságot, hogy egyedül Å‘ emlékszik jól az egyes eseményekre – ha azok mégoly jelentéktelenek is -, végül beleegyeztek. A felvételek során rájöttem, hogy semmi sem abszolút érvényű, minden attól függ, ki hogyan értelmezi. így aztán az önmegismerés legjobb módja, ha megtudjuk, mások milyennek látnak minket.
Ez nem azt jelenti, hogy úgy kell viselkednünk, ahogy elvárják. De legalább jobban megértjük önmagunkat. És tartozom ezzel Athenának.
Hogy összerakjam a történetét. Hogy megí­rjam a mí­toszát.

Samira R. Khalil, 57 éves, háziasszony, Athena anyja

Kérem, ne hí­vják Athenának. Az igazi neve Sherine. Sherine Khalil, szeretett leányunk, akire annyit vártunk, akit annyira akartunk, és akit legszí­vesebben mi magunk hoztunk volna világra, én és a férjem.

De az életnek más tervei voltak velünk: ha a sors feltűnÅ‘en bÅ‘kezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illetÅ‘ összes álmát elnyelheti.

Bejrútban éltünk, amit akkoriban mindenki a Közel-Kelet legszebb városának tartott. A férjem sikeres iparos volt, szerelembÅ‘l házasodtunk össze, minden évben elutaztunk Európába, rengeteg barátunk volt, jelen voltunk minden fontosabb társadalmi eseményen, és képzelje, egyszer még az Egyesült íllamok elnökét is vendégül láthattuk a házunkban! Három felejthetetlen nap: az elsÅ‘ kettÅ‘n a titkosszolgálat feltérképezte házunk minden zugát (már több mint egy hónapja ott voltak a környékünkön, hogy elfoglalják stratégiai pozí­cióikat: lakásokat béreltek, és koldusoknak meg szerelmespároknak álcázták magukat). És aztán a harmadik nap – pontosabban egy kétórás ünnepség. Soha nem felejtem el az irigységet barátaink szemében, és a boldogságot, hogy lefényképeztethették magukat a földkerekség leghatalmasabb emberével.

Mindenünk megvolt, csak az az egy nem, amire a legjobban vágytunk: nem született gyermekünk. így hát voltaképpen nem volt semmink.

Mindent megpróbáltunk, fogadalmakat tettünk, elmentünk mindenféle zarándokhelyre, ahol állí­tólag csodák történnek, jártunk orvosoknál, kuruzslóknál, szedtünk gyógyszereket, és ittunk varázserejű elixí­reket. Kétszer mesterséges megtermékenyí­téssel is próbálkoztunk, de mindkét alkalommal elvetéltem. A másodiknál a bal petefészkemet is elveszí­tettem, és ezután már nem találtam olyan orvost, aki hajlandó lett volna vállalni velem a kockázatot.
Ekkor történt, hogy rengeteg barátunk egyike elÅ‘állt az egyetlen lehetséges megoldással: fogadjunk örökbe egy gyermeket. Azt mondta, vannak romániai kapcsolatai, í­gy nem kell olyan sokat várnunk.

Egy hónap múlva repülÅ‘re ültünk. A barátunk szoros üzleti kapcsolatban állt azzal a diktátorral, aki akkoriban vezette az országot – és akinek nem jut eszembe a neve (Nicolae Ceaucescu – a szerkesztÅ‘ megjegyzése) – í­gy aztán meg tudtuk kerülni a bürokratikus eljárást. Egyenesen a nagyszebeni adoptációs központba mentünk, Erdélybe. Ott már kávéval, cigarettával, ásványví­zzel és kész papí­rokkal vártak minket, nekünk pedig nem is volt más dolgunk, mint hogy kiválasszunk egy gyermeket.

Elvittek a csecsemÅ‘osztályra, ahol nagyon hideg volt, és magamban hüledeztem, hogy tarthatják ezeket a szerencsétlen teremtéseket ilyen körülmények között. ElsÅ‘ felindulásomban arra gondoltam, hogy mindet örökbe fogadom, és hazaviszem Å‘ket a hazámba, ahol napsütés van, és szabadság, de én is beláttam, hogy ez képtelen ötlet. Járkáltunk a rácsos ágyak között, hallgattuk a gyereksí­rást, és nagyon nyomasztó volt, hogy döntenünk kell.

Több mint egy órán keresztül nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Aztán kimentünk, ittunk egy kávét, elszí­vtunk egy cigarettát, majd visszamentünk – és ezt többször is megcsináltuk egymás után. Mí­gnem észrevettem, hogy a minket kí­sérÅ‘ hölgy már kezd türelmetlenkedni. Tudtam, hogy döntenem kell, és abban a pillanatban – valami ösztöntÅ‘l vezérelve, amelyet legszí­vesebben anyainak neveznék – úgy éreztem, mintha rátaláltam volna a gyermekemre, noha nem én szültem erre a világra, majd rámutattam egy kislányra.

A nÅ‘ erre azt mondta, hogy jól gondoljuk meg. Most meg mi ütött belé, hiszen eddig Å‘ türelmetlenkedett! De én már döntöttem.

Erre óvatosan, nehogy megbántson (ugyanis azt hitte, hogy a román kormány legmagasabb köreivel állunk kapcsolatban), a fülembe súgta, hogy a férjem ne hallja:

– Nem fog menni. Ez egy cigánygyerek.

Azt feleltem, hogy a kultúra nem öröklÅ‘dik a génekkel: ez a háromhónapos csecsemÅ‘ a mi kislányunk lesz, mi fogjuk nevelni, a mi szokásaink szerint. Azt a templomot fogja látogatni, ahova mi járunk, azt a tengerpartot fogja megismerni, ahol mi szoktunk sétálni, franciául fog olvasni, és a bejrúti Amerikai Iskolában fog tanulni. Különben sem tudtam – és ma sem tudok – semmit a cigány kultúráról. Csak annyit tudok, hogy vándorolnak, hogy nem mindig fürdenek, becsapják az embereket, és fülbevalót hordanak. Azt terjesztik róluk, hogy gyermekeket rabolnak, és elviszik Å‘ket a karavánjaikkal, de én ennek éppen az ellenkezÅ‘jét tapasztaltam: itt hagytak egy gyereket, hogy neveljem föl én.

A nÅ‘ egy darabig még próbált lebeszélni, de nem hagytam magam: aláí­rtam a papí­rt, és a férjemet is megkértem, hogy tegye ugyanezt. Hazafelé egészen máshogy láttam a világot: Isten értelmet adott az életemnek, végre van miért dolgoznom, van miért harcolnom ebben a siralomvölgyben. Végre van gyermekünk, aki mostantól minden erÅ‘feszí­tésünknek értelmet ad.

Sherine okos volt, és szép – tudom, minden szülÅ‘ ezt mondja, de szerintem Å‘ valóban kivételes gyermek volt. Már ötéves volt, amikor egy délután az egyik bátyám azt mondta, ha késÅ‘bb esetleg külföldön szeretne dolgozni, akkor a neve elárulja a származását – és javasolta, hogy változtassuk meg valami olyan névre, ami abszolút nem jelent semmit.

Például Athenára. Persze, ma már tudom, hogy ez a név nemcsak egy ország fÅ‘városával rokon, hanem a bölcsesség, az értelem és a háború istennÅ‘jét is jelképezi.

A bátyám pedig valószí­nűleg nemcsak ezzel volt tisztában, de azzal is, hogy az arab név a jövÅ‘ben sok konfliktus forrása lehet. Ugyanis benne volt a politikai életben, ahogy egyébként az egész családunk is, és meg akarta óvni kis unokahúgát a sötét fellegektÅ‘l, amelyeket akkor még csak Å‘ vett észre az égbolton. A legmeglepÅ‘bb az volt, hogy Sherine-nek nagyon tetszett a név hangzása. Még aznap elkezdte magát Athenának hí­vni, és ezt többé senki nem tudta kiverni a fejébÅ‘l. Hogy a kedvében járjunk, mi is elkezdtük í­gy szólí­tani, abban a hitben, hogy hamarosan elmúlik ez a hóbortja.

Lehetséges, hogy a név meghatározhatja az ember életét? Ahogy múlt az idÅ‘, és a név megmaradt, végül mi is hozzászoktunk.

Kamaszkorában észrevettük, hogy erÅ‘sen vonzódik a valláshoz: állandóan a templomban volt, kí­vülrÅ‘l fújta az evangéliumokat, és ezt egyszerre éreztük áldásnak és átoknak. Abban a világban, amelyet egyre erÅ‘sebben megosztanak a vallások, féltettem a lányom biztonságát. Ebben az idÅ‘szakban kezdte Sherine azt mondogatni, hogy rengeteg láthatatlan barátja van: angyalok és szentek, akiknek a képét a templomban szokta látni. Persze tudom, hogy a világon minden gyereknek vannak látomásai, bár erre egy bizonyos kor után nem szoktak emlékezni. És az is általános, hogy élettelen tárgyakat, például egy babát vagy egy plüsstigrist, élÅ‘lényként kezelnek. De amikor egyszer érte mentem az iskolába, és azzal fogadott, hogy látott “žegy fehér ruhás nÅ‘t, aki a Szűz Máriára hasonlí­tott”, akkor megijedtem.

Hiszek az angyalokban, persze. Még azt is elhiszem, hogy az angyalok beszélgetnek a kisgyermekekkel, de amikor a jelenés egy felnÅ‘tt nÅ‘ alakjában lép valaki elé, az egészen más. Számtalan történetet ismerek pásztorokról és más falusi gyermekekrÅ‘l, akik azt állí­tották, hogy láttak egy fehér ruhás nÅ‘t – és ez aztán tönkre is tette az életüket, mert azonnal özönleni kezdtek hozzájuk a gyógyulásra vagy más csodára vágyó emberek, a papok kétségbeestek, a falu zarándokhellyé változott, ezek a szerencsétlen gyerekek pedig kolostorban végezték. Ezért nagyon megrémültem. Sherine-nek ebben a korban azzal kéne foglalkoznia, hogy legyen egy sminkkészlete, hogy kifesse a körmét, és hogy romantikus sorozatokat meg gyerekfilmeket nézzen a tévében. Éreztem, hogy valami nincs rendjén a lányommal, és felkerestem egy szakembert.

– Nyugodjon meg! – mondta.

A gyermekpszichológusok szerint, ahogy egyébként a témában jártas többi orvos szerint is, a láthatatlan barátok valójában az álmok kivetí­tései, és segí­tenek a gyerekeknek felfedezni a vágyaikat, kifejezni az érzelmeiket – és mindez teljesen ártalmatlan.

– Na de egy fehér ruhás nÅ‘?

Erre azt felelte, hogy talán Sherine nem egészen érti a mi világmagyarázatunkat. Azt tanácsolta, hogy apránként készí­tsük fel annak a vallomásnak a befogadására, hogy nem a vér szerinti lányunk, csak örökbe fogadtuk. Ugyanis az a legrosszabb, ha magától jön rá – mert akkor mindenben és mindenkiben kételkedni fog. És kiszámí­thatatlan lesz a viselkedése.

Attól a pillanattól kezdve máshogy kezeltük. Nem tudom, képes e az ember visszaemlékezni olyan dolgokra, amelyek csecsemÅ‘korában történtek, de mi mindenesetre igyekeztünk minél jobban kimutatni az iránta táplált szeretetünket, hogy érezze, nem kell képzelt világba menekülnie. Meg kellett értetnünk vele, hogy a látható világnál nincs szebb, hogy a szülei megvédik minden veszélytÅ‘l, hogy Bejrút a lehetÅ‘ legjobb hely, és a tengerparton mindig sok ember és napsütés van. Anélkül hogy közvetlenül szóba hoztam volna azt a “žnÅ‘t”, egyre több idÅ‘t töltöttem a lányommal, meghí­vtam az osztálytársait a házunkba, és soha egyetlen alkalmat el nem mulasztottam volna, hogy kimutassam, mennyire szeretem.

A stratégia bevált. A férjem sokat utazott, és nagyon hiányzott a lányának, ezért a szeretet jegyében elhatározta, hogy változtat az életvitelén. Négyszemközti beszélgetéseinket felváltották a nagy családi mókázások.

Minden jól ment, egészen addig, mí­gnem egy éjjel sí­rva jött a szobámba, azt hajtogatva, hogy fél, mert közeleg a pokol.

Egyedül voltunk otthon – a férjemnek megint el kellett mennie -, és azt hittem, Sherine emiatt van elkeseredve. De hát hogy jön ide a pokol? Mit tanulhatott az iskolában vagy a templomban? Elhatároztam, hogy másnap beszélek a tanárnÅ‘jével.

De Sherine közben szakadatlanul zokogott. Odavittem az ablakhoz, és megmutattam neki a telihold fényében játszó Földközi-tengert. Nyugtatgattam, hogy nincsenek itt semmiféle ördögök, csak csillagok az égen, és a házunk elÅ‘tt sétálgató emberek. De hiába mondtam neki, hogy nincs mitÅ‘l félnie, Å‘ tovább sí­rt és reszketett. Miután fél óra múlva sem sikerült megnyugtatnom, kezdtem ideges lenni. Kértem, hogy fejezze be, elvégre már nem kisgyerek. Aztán arra gondoltam, hogy talán megjött az elsÅ‘ menstruációja, és finoman megkérdeztem tÅ‘le, hogy vért is látott e.

– Sokat.

Erre fogtam egy darab vattát, és megkértem, feküdjön le, hogy megnézhessem a “žsérülését”. Gondoltam, semmiség, majd másnap mindent elmagyarázok neki. De nem jött meg a vérzése. Sí­rt még egy darabig, de bizonyára nagyon kimerült volt, mert egyszer csak elaludt.

És másnap reggel valóban sok vér folyt.

Négy embert megöltek. A szememben ez csak egy újabb törzsi összetűzésnek tűnt, amihez már hozzászoktunk ebben az országban. Sherine számára pedig valószí­nűleg semmi, ugyanis egy szóval sem emlí­tette az elÅ‘zÅ‘ éjjeli rémálmát.

De attól a naptól kezdve valóban elszabadult a pokol, és a mai napig sem távozott az országból. Még aznap huszonhat palesztint öltek meg egy autóbuszon, hogy megbosszulják a négyes gyilkosságot. Huszonnégy órával késÅ‘bb már ki sem lehetett lépni az utcára a lövöldözések miatt. Bezártak az iskolák, Sherine t sietve hazahozta az egyik tanárnÅ‘je, és attól kezdve senki nem tudta megfékezni az eseményeket. A férjem megszakí­totta az utazását, és hazatért, egész nap a kormányzati barátaival telefonált, és senki sem tudott semmi értelmeset mondani neki. Sherine hallotta a lövéseket odakint, és az apja kiabálását idebent, de – legnagyobb megdöbbenésemre – nem szólt egy szót sem. Próbáltam megnyugtatni, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, és megint kimehetünk a tengerpartra, de Å‘ elfordí­totta a fejét, és olvasnivalót kért, vagy feltett valami lemezt. Miközben a pokol befészkelte magát az életünkbe, Sherine csak olvasott, és zenét hallgatott.

De, kérem, nem is akarok erre visszagondolni. Nem akarom felidézni a fenyegetéseket, amiket kaptunk, meg hogy kinek volt igaza, és ki volt ártatlan. De tény, hogy aki át akart menni az utca másik oldalára, annak csónakba kellett ülnie, el kellett mennie egészen Ciprusig, hogy ott átüljön egy másik csónakba, visszajöjjön, és úgy kössön ki a túloldalon.

Gyakorlatilag majdnem egy évig ki sem léptünk a házból, állandóan arra vártunk, hogy megjavul a helyzet, folyton abban reménykedtünk, hogy a kormány majd úrrá lesz a vélhetÅ‘leg átmeneti helyzeten. Aztán egy reggel Sherine fejhallgatóval a fején, valami furcsa táncot lejtett elÅ‘ttünk, és közben ilyeneket mondott: “žsokáig fog tartani, nagyon sokáig”.

Én meg akartam állí­tani, de a férjem megragadta a karomat. Láttam, hogy nagyon figyel, és komolyan veszi a kislány szavait. Sosem tudtam meg, miért, mert még ma sem beszélünk róla – ez valahogy tabutéma lett nálunk.

Másnap a férjem váratlanul készülÅ‘désbe kezdett, és két hét múlva Londonban találtuk magunkat. KésÅ‘bb megtudtuk, hogy bár nincsenek konkrét statisztikai adatok, ebben a kétéves polgárháborúban körülbelül 44 ezer ember vesztette életét, 180 ezren sebesültek meg, és további ezrek váltak hajléktalanná. Aztán újabb harcok kezdÅ‘dtek, más indí­tékból, az országot idegen erÅ‘k foglalták el, és a pokol még mindig nem ért véget.

“žSokáig fog tartani” – mondta Sherine. Istenem, sajnos igaza lett.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 23.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho