Paulo Coelho

Giancarlo Fontana atya

Láttam, amikor megérkezett a vasárnapi misére, ezúttal a csecsemÅ‘vel a karján. Tudtam, milyen nehéz idÅ‘ket élnek át, de egészen addig azt hittem, hogy csak a szokásos házastársi összetűzésekrÅ‘l van szó, amiken majd túlteszik magukat, hiszen mindkettejükbÅ‘l áradt a Jóság.

Már egy éve nem hozta magával a gitárját, hogy reggelente a zenéjével dicsÅ‘í­tse a Szűzanyát. Teljesen Viorelnek szentelte magát, akit volt szerencsém megkeresztelni, noha nem ismerek ilyen nevű szentet. De vasárnaponként továbbra is eljött a misére, és a végén, amikor mindenki hazament, mindig beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen barátja, és hogy eddig csak az Istent imádtuk együtt, de most meg kell osztania velem a földi nehézségeket is.

Jobban szerette Lukást, mint bármelyik férfit, akivel valaha is találkozott. Ő volt a gyermeke apja, Å‘ volt az az ember, aki mellett le akarta élni az életét, aki mindenrÅ‘l lemondott érte, és akinek volt bátorsága családot alapí­tani. Amikor elkezdÅ‘dtek a bajok, Athena próbálta megértetni vele, hogy mindez csak átmeneti, neki most a gyermeknek kell szentelnie magát, de ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy el akarja kényeztetni: amikor eljön az ideje, hagyni fogja, hogy egyedül nézzen szembe az élet kihí­vásaival. És attól fogva megint ugyanaz a nÅ‘ lesz, akit a férje megismert, sÅ‘t, talán még intenzí­vebb lesz a kapcsolatuk, mert most már ismerik egykori döntésük súlyát. De Lukás mellÅ‘zve érezte magát. És Athena hiába próbálta kétségbeesetten megosztani magát kettÅ‘jük között, mindig kénytelen volt választani – és ilyenkor, a legcsekélyebb habozás nélkül, mindig Viorelt választotta.

Csekély pszichológiai ismereteim birtokában azt mondtam neki, hogy nem elÅ‘ször hallok ilyen történetet, és hogy a férfiak az ilyen helyzetekben általában mellÅ‘zöttnek érzik magukat, de ez elmúlik; tudom, mert már sok ilyen esetet láttam a hí­vek körében. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Athena belátta, hogy talán valóban elsiette a dolgot, és a fiatal anyaság romantikus képe talán elhomályosí­totta elÅ‘tte a gyermekáldást követÅ‘ idÅ‘szak kihí­vásainak valódi súlyát. De most már késÅ‘ bánat.

Megkérdezte, tudnék e beszélni Lukással – aki soha nem jelent meg a templomban, vagy azért, mert nem hitt Istenben, vagy azért, mert vasárnap délelÅ‘ttönként inkább a fiával akart lenni. Én készségesen vállalkoztam a feladatra, amennyiben a férfi saját akaratából jön hozzám. De mire Athena elszánta magát, hogy megkéri a férjét, látogasson meg, bekövetkezett a legrosszabb: a férje elment otthonról.

Azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelmes, de mélységesen megsebezték. Gyerekkorában egyszer már elhagyták, és minden gyűlöletét, amit a vér szerinti anyja iránt érzett, automatikusan átvitte Lukásra – bár, ha jól tudom, késÅ‘bb jó barátok lettek. De akkor Athena számára a létezÅ‘ legsúlyosabb bűn volt egy család szétverése.

Vasárnaponként továbbra is járt a templomba, de utána rögtön hazament, mert már nem volt kire hagynia a gyereket, aki rengeteget sí­rt a szertartás alatt, és ezzel zavarta a többieket. Egy ritka pillanatban, amikor sikerült beszélnünk, elmondta, hogy egy bankban dolgozik, kibérelt egy lakást, és ne aggódjak, az “žapa” (nem ejtette ki a férje nevét) eleget tesz pénzügyi kötelességeinek.

Aztán elérkezett az a végzetes vasárnap. Tudtam, mi történt a héten – az egyik hí­vÅ‘ elmesélte. Éjszakánként kértem az angyalokat, hogy adjanak tanácsot, és mondják meg, melyik í­géretemhez maradjak hű: az Egyháznak vagy az embereknek tett í­géretemhez. De mivel az angyal nem jött, a felettesemet kerestem föl, aki azt mondta, hogy az Egyház csak azért maradhatott fönn idáig, mert mindig szigorú volt a dogmáiban. S ha elkezdtünk volna kivételezni, már a középkorban elvesztünk volna. Pontosan tudtam, mi fog történni, fel akartam hí­vni Athenát, de az új telefonszámát nem adta meg.

Aznap reggel remegett a kezem, amikor a magasba emeltem az ostyát, hogy megszenteljem a kenyeret. Kimondtam a szavakat, amelyeket az évezredes szenthagyomány örökí­tett át az apostolok nemzedékein keresztül. De a gondolataim minduntalan visszatértek arra a lányra, a gyermekkel az ölében, Szűz Mária kései utóképére, az elhagyottságban és a magányban megtestesülÅ‘ csodálatos anyaságra és szeretetre, aki most is, mint mindig, beállt a sorba, és lassanként közeledett, hogy áldozzon.

Azt hiszem, a gyülekezet nagy része tudta, mi történik most. És mindenki engem nézett: várták a reakciómat. Néztek az igazak, a bűnösök, a farizeusok, a szanhedrin papjai, az apostolok, a taní­tványok, a jó- és a rosszakaratú emberek.

Athena megállt elÅ‘ttem, és úgy tett, mint mindig: behunyta a szemét, és kinyitotta a száját, hogy magához vehesse Krisztus testét.

De Krisztus teste ott maradt a kezemben.

Kinyitotta a szemét, és nem értette, mi történik.

– KésÅ‘bb beszélünk – suttogtam.

De nem mozdult.

– Mások is várnak a sorban. KésÅ‘bb beszélünk.

– Tessék? – A közelében mindenki hallhatta a kérdését.

– Majd késÅ‘bb beszélünk.

– Mért nem áldozhatok? Nem látja, hogy megaláz mindenki elÅ‘tt? Nem elég az, amin keresztülmentem?

– Athena, az Egyház tiltja, hogy az elvált emberek magukhoz vegyék a szent ostyát. A héten aláí­rtad a papí­rokat. KésÅ‘bb beszélünk – mondtam ismét.

De mivel nem mozdult, intettem a mögötte állónak, hogy kerülje ki. Tovább áldoztattam a hí­veket, mí­g végül az utolsó is visszament a helyére. És akkor történt: amikor elindultam az oltár felé, a hátam mögül meghallottam azt a hangot.

Ez a hang már nem azé a lányé volt, aki énekével dicsÅ‘í­tette a Szűzanyát, aki megosztotta velem a terveit, aki meghatódva mesélt a szentek életérÅ‘l, aki majdnem elsí­rta magát, amikor a házassági gondjairól beszélt. Ez a megalázott, megsebzett vadállat hangja volt, akinek a szí­ve megtelt gyűlölettel.

– ítkozott legyen ez a hely! – dörögte. – ítkozottak azok, akik soha nem hallották meg Krisztus hangját, és akik az üzenetét rideg kÅ‘épí­tménnyé változtatták. Mert Krisztus azt mondta: “žJöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdí­tlek titeket” (Máté 11,28). Én pedig terhet hordozok, és megsebeztek, és mégsem engednek Hozzá. Most megértettem, hogy az Egyház meghazudtolja az Ő szavait, és azt mondja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, tartsátok be a szabályainkat, és hagyjátok magukra a szenvedÅ‘ket!

Egy nÅ‘ az elsÅ‘ sorból rászólt, hogy hallgasson. De én hallani akartam, hallanom kellett. Megfordultam, és odaálltam elé, leszegett fejjel – mást nem tehettem.

– Esküszöm, hogy soha többet nem teszem be templomba a lábam. Most ismét elhagyott egy család, de ezúttal nem pénzügyi nehézségek, és nem is felelÅ‘tlenül korán kötött házasság miatt. ítkozott legyen mindenki, aki becsapja az ajtót anya és gyermeke elÅ‘tt! Olyanok vagytok, mint azok, akik nem fogadták be a Szent Családot, olyanok vagytok, mint az, aki megtagadta Krisztust, amikor Neki a legnagyobb szüksége lett volna a barátaira!

Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant, gyermekével a karján. Én pedig befejeztem a szertartást, megáldottam a hí­veket, és egyenesen a sekrestyébe mentem: most nem volt kedvem az ájtatossághoz, sem pedig a haszontalan társalgáshoz. Azon a vasárnapon filozófiai dilemma elé kerültem: az intézményt választottam, ahelyett hogy azok mellett a szavak mellett döntöttem volna, amelyeken az intézmény alapult.

Már öreg vagyok, Isten bármelyik pillanatban magához szólí­that. Hű maradtam a hitemhez, és azt hiszem, hogy vallásom – minden hibája ellenére – Å‘szintén azon van, hogy megváltozzon. Ez évtizedekbe, vagy akár évszázadokba is telhet, de egy napon majd nem fog számí­tani semmi más, csak a szeretet, és Krisztus szava: “žJöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdí­tlek titeket.” Egész életemet a papi hivatásnak szenteltem, és egy pillanatig sem bánom ezt a döntésemet. De az olyan pillanatokban, mint az a vasárnapi, ha a hitemben nem is, az emberekben néha megrendül a bizalmam.

Tudom, mi történt azóta Athenával, és azt kérdezem magamban: talán minden akkor és ott kezdÅ‘dött, vagy a csí­rája már benne volt a lelkében? A sok Athenára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most emiatt nem kaphatják meg az eukarisztia szentségét: nekik csak a szenvedÅ‘ és megfeszí­tett Krisztus képe jut, és az Ő szavai – amelyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel. Az ilyen emberek néha elhagyják az egyházat, de többségük továbbra is jár a vasárnapi misére, mert megszokta, bár tudja, hogy a kenyér és a bor átváltozása az íšr testévé és vérévé számára többé nem elérhetÅ‘.

íšgy képzelem, hogy amikor Athena távozott a templomból, találkozhatott Jézussal. Talán zokogva a karjaiba vetette magát, és arra kérte, hogy magyarázza meg neki, miért kell kí­vül rekednie egy darab papí­r miatt, aminek spirituális sí­kon a legcsekélyebb jelentÅ‘sége sincs, kizárólag a központi nyilvántartást és az adóhivatalt érdekli.

És Jézus talán ránézett, és í­gy felelt:

– Nézz csak rám, leányom, én is kí­vül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 09.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho