Kilencedik fejezet

Pavel Podbielski, 57 éves, lakástulajdonos

Athenában és bennem volt valami közös: mindketten háborús menekültek voltunk, és mindketten gyerekkorunkban kerültünk Angliába, csak éppen én több mint ötven évvel ezelÅ‘tt. Mindketten tudtuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére a hagyományok a száműzetésben is fennmaradnak – a közösség tagjai összejárnak, a nyelv és a vallás tovább él, az emberek pedig igyekeznek védeni és támogatni egymást abban a környezetben, amely mindig idegen marad.

És ahogy a hagyományok fennmaradnak, úgy tűnik el szép lassan a hazatérés vágya. A szí­vünkben tovább él, mert ezzel a reménnyel szeretjük magunkat áltatni – de soha nem lesz belÅ‘le tett: én soha többé nem fogok Czestochowában élni, Å‘ pedig soha nem tér vissza a családjával Bejrútba.

Ez a szolidaritás késztetett arra, hogy kiadjam neki Basset Road i házam harmadik emeletét – mert egyébként nem fogadtam volna kisgyermekes bérlÅ‘t. Ebbe a hibába egyszer már beleestem, és két következménye volt: én a nappali zaj miatt panaszkodtam, amit Å‘k csaptak, Å‘k pedig az éjszakai zaj miatt, amit én csaptam. Mindkét zajnak szent forrásai voltak – a sí­rás és a zene -, de mivel két teljesen különbözÅ‘ világ részei voltak, nehéz volt elviselni egyikünknek a másikét.

Neki is elmondtam ezt, de Å‘ csak annyit felelt, hogy ami a gyereket illeti, legyek nyugodt: napközben a nagyszüleinél lesz. És a lakás közel van a munkahelyéhez, az egyik környékbeli bankhoz.

Figyelmeztetésem és az Å‘ makacs kitartása ellenére nyolc nappal késÅ‘bb csöngettek az ajtómon. Ő volt az, karján a gyermekkel:

– A kisfiam nem tud aludni. Nem lehetne, hogy csak ma lehalkí­tja a zenét?

Mindenki ránézett.

– Mi ez?

A gyermek a karjában egy szempillantás alatt abbahagyta a sí­rást, mintha Å‘ is megdöbbent volna, mint az anyja, látván azt a sok embert, akik hirtelen abbahagyták a táncot.

Megnyomtam a gombot, ami megállí­totta a magnószalagot, intettem, hogy lépjen beljebb, és máris újraindí­tottam a zenét, hogy ne zavarjam meg a szertartást. Athena leült a szoba egyik sarkába, a karjában ringatta a gyermekét, és látta, hogy az könnyedén elalszik, a dobok és a különbözÅ‘ fémeszközök csapta zaj ellenére. Végignézte az egész szertartást, aztán elment, amikor a többiek is elmentek. Másnap reggel, munkába menet pedig – ahogy vártam – becsöngetett hozzám.

– Nem kell elmagyarázni, mit láttam: lehunyt szemű, táncoló embereket. Tudom, mit jelent ez, mert magam is szoktam csinálni, és ezek életem legnyugodtabb és legboldogabb percei. MielÅ‘tt anya lettem, a férjemmel és a barátaimmal gyakran jártam táncos szórakozóhelyekre, ahol szintén láttam lehunyt szemmel táncoló embereket. Néhányuk csak a többieket akarta lenyűgözni, másokat viszont mintha valami magasabb erÅ‘ mozgatott volna. És amióta az eszemet tudom, én is a táncban lelem meg azt az eszközt, ami révén érintkezésbe tudok lépni valami nálam hatalmasabb erÅ‘vel. De szeretném megtudni, mi volt ez a zene.

– Mit csinál jövÅ‘ vasárnap?

– Semmi különöset. Sétálok Viorellel a Regent’s Parkban, szí­vunk egy kis friss levegÅ‘t. Ráérek még magammal foglalkozni, ezért úgy döntöttem, hogy életemnek ebben a szakaszában elsÅ‘sorban a fiammal foglalkozom.

– Akkor magukkal megyek.

Athena a sétánk elÅ‘tti két napon is megjelent a rituálén. A kisfiú ezúttal is pillanatok alatt elaludt, Å‘ pedig szó nélkül figyelte a mozgást. És bár mozdulatlanul ült a dí­ványon, biztos voltam benne, hogy a lelke velünk táncol.

Vasárnap délután, miközben a parkban sétáltunk, arra kértem, hogy figyeljen jól oda mindenre, amit lát és hall: a szélben hintázó falevelekre, a tó vizének hullámaira, a madarak énekére, a kutyaugatásra, a gyerekek kiabálására, akik ide-oda rohangálnak, mintha valami furcsa logikának engedelmeskednének, amit a felnÅ‘ttek nem érthetnek meg.

– Minden mozgásban van. És minden valamilyen ritmusra mozog. És minden, ami ritmusra mozog, hangot kelt. Ez történik most itt, és a világon mindenütt. Az Å‘seink is felfigyeltek erre, amikor a hideg elÅ‘l a barlangba húzódtak: a dolgok mozognak, és hangot adnak. Az elsÅ‘ emberek talán megijedtek, de rögtön utána csodálni kezdték ezt a jelenséget, és megértették, hogy í­gy kommunikál velük a Magasabb Lény. Elkezdték utánozni a hangokat és a mozgásokat, abban a reményben, hogy ezzel Å‘k is megszólí­thatják ezt a Lényt: megszületett a zene és a tánc. Néhány napja maga is azt mondta nekem, hogy amikor táncol, kapcsolatba kerül valami magasabb erÅ‘vel.

– Amikor táncolok, szabad nÅ‘ vagyok. Jobban mondva: szabad lélek, ami képes beutazni az univerzumot, látni a jelent, és megjósolni a jövÅ‘t, és tiszta energiává változni. Ez végtelen örömmel tölt el, olyan boldogsággal, ami sokkal több mindannál, amit valaha is átéltem és át fogok még élni. Életem egy szakaszában mindenáron szentté akartam válni – a zenével és testem mozdulataival akartam dicsérni az Istent. De ez az út végleg járhatatlanná vált számomra.

– Milyen út vált járhatatlanná?

Megigazí­totta a gyermeket a babakocsiban. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni erre a kérdésre, de nem tágí­tottam: amikor valaki elhallgat, olyankor valami fontosat akar elmondani.

Teljesen érzelemmentes hangon, mint akinek világéletében némán kellett elviselnie az élet fájdalmait, elmesélte nekem a templomi jelenetet, amikor a pap – talán az egyetlen barátja -, megtagadta tÅ‘le a szent ostyát. És az átkot, amit azonnal kimondott, és hogy örökre szakí­tott a katolikus egyházzal.

– Az a szent, aki az életével azzá teszi magát – magyaráztam. – Elég, ha megértjük, hogy mindannyian valamilyen célból vagyunk itt, és elég, ha elkötelezzük magunkat ennek a célnak. Ha í­gy teszünk, képesek leszünk nevetni kisebb-nagyobb szenvedéseinken, és félelem nélkül menni elÅ‘re, abban a biztos tudatban, hogy minden lépésünknek megvan a maga értelme. Csak követni kell a fényt, ami a VertexbÅ‘l árad.

– Miféle VertexbÅ‘l? A matematikában a háromszög legmagasabb pontját hí­vják í­gy.

– Az életben is a legmagasabb pontot nevezzük í­gy: a Vertex, vagyis a Csúcs mindazoknak az embereknek a célja, akik ugyanúgy hibáznak, mint bárki más, de még a legnehezebb pillanataikban sem tévesztik szem elÅ‘l a fényt, ami a szí­vükbÅ‘l árad. Ezt próbáljuk gyakorolni a csoportunkban. A Vertex bennünk van, és akkor juthatunk el hozzá, ha felismerjük és elfogadjuk a fényét.

Elmagyaráztam neki, hogy a táncot, amit a legkülönbözÅ‘bb korú emberek elÅ‘adásában látott (akkor éppen tí­zen voltunk – a legfiatalabb tizenkilenc, a legidÅ‘sebb hatvanöt éves), a “žVertex keresésének” kereszteltem el. Athena megkérdezte, hogy találtam rá erre az egészre.

Elmeséltem neki, hogy családom egy részének sikerült nyomban a második világháború után elmenekülnie az új, kommunista rezsim elÅ‘l, és Lengyelországot elhagyva Angliában telepedtek le, velem együtt. Hallomásból tudták, hogy jó, ha hoznak magukkal régi műtárgyakat és könyveket, mert a világnak ezen a részén sokat ér az ilyesmi.

A festményeket és a szobrokat rögtön el is adták, de a könyvek egy sarokban porosodtak. Mivel az anyám azt akarta, hogy beszéljek és olvassak lengyelül, ezekbÅ‘l a könyvekbÅ‘l taní­tott. És egy szép napon egy XIX. századi kiadású Thomas Malthus-könyvben fölfedeztem a nagyapám kétlapnyi feljegyzését, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Elkezdtem olvasni, azt gondolván, hogy valamiféle végrendelet, vagy szerelmes levél egy titkos szeretÅ‘nek, ugyanis a nagyapámról az a legenda járta, hogy Oroszországban beleszeretett valakibe.

Valóban volt némi kapcsolat a lapok és a legenda között. A kommunista forradalom idején tett szibériai utazásának beszámolója volt. Ott, a távoli Diedov falvában beleszeretett egy szí­nésznÅ‘be. (A térképen nem található ilyen nevű falu: vagy szándékosan változtatták meg a nevét, vagy a település szűnt meg a Sztálin által erÅ‘ltetett emigrációk után – a szerkesztÅ‘ megjegyzése.) A nagyapám szerint a nÅ‘ egy szekta tagja volt, amely minden bajra egy meghatározott táncot tart gyógyí­rnak, ez a tánc ugyanis kapcsolatot teremt a Vertex fényével.

A szekta tagjai nagyon féltek, hogy az egész hagyomány eltűnik a föld szí­nérÅ‘l, s a falut kilakoltatják, a helyét pedig atomkí­sérletekre használják majd. Ezért a szí­nésznÅ‘ a barátaival együtt arra kérte a nagyapámat, hogy í­rjon le mindent, amit tud. Ő meg is tette, de bizonyára nem tulajdoní­tott túl nagy jelentÅ‘séget a dolognak, hiszen jegyzeteit benne felejtette egy könyvben, hogy végül én találjam meg.

Athena félbeszakí­tott:

– De hát egy táncról nem lehet í­rni. Azt csak átélni lehet.

– így van. A jegyzetek voltaképpen csak ennyit mondanak: a kifulladásig kell táncolni, mintha alpinisták volnánk, akik megmásznak egy szent hegyet. Addig kell táncolni, mí­g a lihegéstÅ‘l megváltozik a szervezetünk oxigénellátása: a megszokott másmilyen, furcsa lesz. És ennek következtében elveszí­tjük az identitásunkat, a térrel és az idÅ‘vel való kapcsolatunkat. Ha csak dobszóra táncolunk, és ezt mindennap megismételjük, megértjük, hogy egyszer csak magától becsukódik a szemünk, és megpillantunk egy halvány fényt, ami belülrÅ‘l jön, és megválaszolja a kérdéseinket, kiteljesí­ti rejtett erÅ‘inket.

– Maga már fejlesztett ki valamilyen erÅ‘t?

Válasz helyett azt javasoltam, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz, hiszen úgy tűnik, a kisfiú is jól érzi magát, még a legnagyobb hangzavarban is. Másnap már kezdéskor ott volt. Bemutattam a társaimnak, de csak annyit mondtam róla, hogy Å‘ a felsÅ‘ szomszéd. Senki nem mesélt az életérÅ‘l, és tÅ‘le sem kérdezték meg, hogy mivel foglalkozik. Amikor eljött az ideje, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtünk táncolni.

Gyermekével a karján kezdett el táncolni, de a fiú rögtön elaludt, és Athena letette a dí­ványra. MielÅ‘tt lehunytam a szemem, és transzba estem, még láttam, hogy tökéletesen megértette a Vertex útját.

Vasárnap kivételével mindennap ott volt a gyerekkel. Éppen csak üdvözöltük egymást, betettem a zenét, amit egy barátom hozott az orosz sztyeppékrÅ‘l, és elkezdtünk táncolni, kifulladásig. Egy hónap múlva másolatot kért a szalagról.

– Szeretném reggelente is csinálni, mielÅ‘tt elviszem Viorelt az anyámhoz, és elmegyek dolgozni.

Ellenkeztem:

– ElÅ‘ször is, úgy gondolom, hogy a csoport, ahol mindenki ugyanahhoz az energiához kapcsolódik, kedvezÅ‘ aurát képez, és megkönnyí­ti a transzba esést. Másodszor, aki munka elÅ‘tt táncol, az nem tesz mást, mint hogy kirúgatja magát, hiszen egész nap holtfáradt lesz.

Athena rövid gondolkodás után í­gy válaszolt:

– A kollektí­v energiával kapcsolatban igaza van. íšgy látom, a csoportjában négy pár van, meg maga a feleségével. Vagyis egytÅ‘l egyig mindenki megtalálta a szerelmet. Ezért pozití­v rezgéseket küldenek felém is. De én egyedül vagyok. Jobban mondva a fiammal, de az Å‘ szeretete még nem tud megnyilvánulni oly módon, hogy azt megérthessük. Ezért inkább szeretném elfogadni a magányomat: ha most megfutamodom elÅ‘le, soha nem találok magamnak társat. Ha viszont harc helyett elfogadom, talán megváltoznak a dolgok. Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerÅ‘sebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.

– Azért jött a csoportunkba, hogy megtalálja a szerelmet?

– Azt hiszem, jó ok lenne, de a válaszom: nem. Azért jöttem, mert keresem az életem értelmét, ami eddig egyedül a fiam, és félek, hogy éppen ezzel fogom Å‘t tönkretenni: akár a túlzott féltéssel, akár azzal, hogy vele akarom majd megvalósí­ttatni az álmaimat, amiket nekem nem sikerült. A napokban történt, hogy tánc közben úgy éreztem: meggyógyultam. Ha valami testi bajról lett volna szó, azt mondanánk, hogy csoda történt. De nekem lelki bajom volt, ami egyszerre eltűnt.

Pontosan tudtam, mirÅ‘l beszél.

– Senki nem taní­tott meg erre a zenére táncolni – folytatta Athena. – De úgy érzem, tudom, mit csinálok.

– Nem is kell ezt megtanulni. Jusson eszébe a sétánk a parkban: a természet teremtette meg a ritmust, és maga csak alkalmazkodott minden pillanathoz.

– Szeretni sem taní­tott meg senki. De szerettem már Istent, a férjemet, és szeretem a fiamat és a családomat. És mégis hiányzik valami. Bár a táncban elfáradok, amikor abbahagyom, mégis egyfajta kegyelmi állapotba kerülök, valami mély eksztázisba. Azt szeretném, ha ez az eksztázis egész nap tartana. És hogy segí­tsen megtalálnom azt, ami hiányzik az életembÅ‘l: egy férfi szerelmét. Amikor táncolok, mindig látom ennek a férfinak a szí­vét, ha az arcát nem is. Érzem, hogy közel van, és ezért ébernek kell lennem. Táncolnom kell reggel, hogy utána egész nap oda tudjak figyelni mindenre, ami körülöttem történik.

– Tudja, mit jelent az “žeksztázis” szó? Görög eredetű, és annyit tesz: önkí­vület. És az egész napot “žmagán kí­vül” tölteni: túl magas elvárás ez a testtÅ‘l és a lélektÅ‘l.

– Azért megpróbálnám.

Láttam, hogy felesleges gyÅ‘zködnöm, és lemásoltam neki a szalagot. Attól kezdve mindennap arra a zenére ébredtem, hallottam a lépteit, és nem értettem, hogy képes végezni a banki munkáját napi egy óra transz után. Amikor egyszer összefutottunk a kapuban, behí­vtam egy kávéra. Athena elmesélte, hogy további másolatokat készí­tett a szalagról, és most már több munkatársa is a Vertexet keresi.

– Rosszul tettem? Titkos volt?

Persze, hogy nem, éppen ellenkezÅ‘leg: egy majdnem kihalt hagyományt segí­tett életben tartani. A nagyapám feljegyzéseiben az egyik nÅ‘ azt mondja, hogy egy szerzetes, aki ellátogatott a környék falvaiba, azt állí­totta, minden Å‘sünk és minden utánunk következÅ‘ generáció itt él bennünk. És ha felszabadí­tjuk önmagunkat, azzal az egész emberiséget felszabadí­tjuk.

– Akkor azok a szibériai nÅ‘k és férfiak most itt vannak velünk, és bizonyára nagyon örülnek. A munkájuk most ezen a földön születik újjá, hála a maga nagyapjának. De hadd kérdezzek valamit: mért kezdett el táncolni a szöveg elolvasása után? Ha valami sportról olvasott volna, akkor most focista lenne?

Ezt a kérdést még senki nem tette föl.

– Mert akkoriban beteg voltam. Egy nagyon ritka í­zületi gyulladásban szenvedtem, és az orvosok azt mondták, hogy készüljek fel rá: harmincöt éves koromra tolószékbe kerülök. íšgy éreztem, kevés az idÅ‘m, és ki akartam próbálni mindent, amire késÅ‘bb majd nem leszek képes. A nagyapám pedig azt is leí­rta arra a kis papí­rdarabra, hogy Diedov lakói hittek a transz gyógyí­tó erejében.

– És a jelek szerint igazuk volt.

Nem válaszoltam – én nem voltam ebben olyan biztos. Talán csak az orvosok tévedtek. Talán csak az a körülmény, hogy a családommal együtt bevándorló vagyok egy idegen országban, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek, dolgozott olyan intenzí­ven a tudattalanomban, hogy a szervezetemet ellenállásra serkentette. Vagy talán valóban csoda történt, ami homlokegyenest ellentmond annak, amit katolikus vallásom hirdet, mely szerint a tánc nem gyógyí­t.

Emlékszem, kamaszkoromban – mivel akkor még nem találtam rá a megfelelÅ‘ zenére – egy fekete kapucnit húztam a fejemre, és elképzeltem, hogy megszűnik körülöttem a világ: a lelkem ilyenkor Diedovba utazott, és találkozott az ottani nÅ‘kkel és férfiakkal, a nagyapámmal és imádott szí­nésznÅ‘jével. És a szoba csöndjében arra kértem Å‘ket, hogy taní­tsanak meg táncolni, áttörni a korlátaimat, mert hamarosan örökre lebénulok. Minél jobban mozgott a testem, annál erÅ‘sebb volt a fény, ami a szí­vembÅ‘l áradt, és annál többet tanultam – talán önmagamtól, talán a múlt szellemeitÅ‘l. Még azt is el tudtam képzelni, milyen zenét hallgathattak a szertartásaikon. Aztán amikor, évekkel késÅ‘bb, egy barátom Szibériába utazott, megkértem, hogy hozzon nekem lemezeket – és legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kí­sértetiesen hasonlí­tott ahhoz, amit én a diedovi táncokhoz elképzeltem.

De ezt inkább nem mondtam el Athenának: könnyen befolyásolható embernek tűnt, és úgy láttam, nagyon ingatag lelkiállapotban van.

– Talán helyesen cselekszik – mondtam végül. Ennyit, és nem többet.

Ezenkí­vül még egyszer beszélgettünk, röviddel a Közel-Keletre való utazása elÅ‘tt. Boldognak tűnt, mintha megtalálta volna, amit keresett: a szerelmet.

– A munkatársaim egy csoportot alkottak, és “ža Vertex zarándokainak” nevezik magukat. Hála a maga nagyapjának.

– Hála magának, amiért úgy érezte, hogy meg kell osztania ezt az élményt másokkal is. Tudom, hogy el fog menni, és szeretném megköszönni, hogy új dimenziót adott annak, amin én évek óta fáradozom, igyekezve a kevésbé fogékonyakkal is megosztani ezt a fényt, de mindig félénken, tartva attól, hogy kinevetik az egész történetemet.

– Tudja, mire jöttem rá? Hogy ahogy az eksztázis valóban a magunkon kí­vül kerülés képességét jelenti, a tánc egyfajta kiszállás az űrbe. íšj dimenziók felfedezése, de úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk a testünkkel. A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget.

Ha jól emlékszem, ezek voltak az utolsó szavai. Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszí­ti a kontrollt, és testünket a szí­vünk irányí­tja tovább. A Vertex csak ebben a pillanatban jelenik meg.

Már ha hiszünk benne, persze.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 13.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho