Tizedik fejezet

Peter Sherney, 47 éves, a (törölve) Bank egyik fiókjának igazgatója a londoni Holland Parkban

Csak azért vettem föl Athenát, mert a családja az egyik legfontosabb ügyfelünk volt – elvégre a világ a kölcsönös érdekek körül forog. Mivel láttam, hogy túlságosan izgága, unalmas papírmunkát bíztam rá, abban a reményben, hogy hamarosan ő maga kéri majd az elbocsátását. Így azt mondhatnám az apjának, hogy én megpróbáltam segíteni, de hiába.

Vezetői tapasztalatomnak köszönhetően elég jól tudom diagnosztizálni az emberek lelkiállapotát, akkor is, ha nem mondanak semmit. Egy vezetőképzésen pedig megtanultam: ha meg akarsz szabadulni valakitől, tegyél meg mindent azért, hogy végül elveszítse a türelmét, és jogosan küldhesd el.

Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elérjem a célom Athenával. Arra számítottam, hogy mivel a megélhetése úgysem függ ettől a pénztől, előbb-utóbb rájön, hogy a korán kelés, a fia elszállítása a nagyszülőkhöz, az egész napos monoton munka, aztán a fia elhozása a nagyszülőktől, a bevásárlás, a gyereknevelés, az esti altatás, majd másnap újabb három óra utazás a tömegközlekedési eszközökkel, nos, ez az egész macera teljesen fölösleges, és érdekesebb dolgokkal is eltölthetné az idejét. Napról napra ingerlékenyebb lett, és büszke voltam a stratégiámra: sikerülni fog. Elkezdett panaszkodni a lakására, azt mondta, hogy a tulajdonos, aki alatta lakik, minden éjjel bömbölteti a zenét, és már aludni sem tud tőle rendesen.

De aztán, egyik napról a másikra, egy csapásra minden megváltozott. Először csak Athenában. Aztán az egész bankban.

Hogy is fogalmazzam meg ezt a változást? Nos, egy csapat együtt dolgozó ember olyan, mint egy zenekar. Egy jó vezető pedig a karmester, aki tudja, melyik hangszer hamis, melyik közvetít több érzelmet, és melyik az, amelyik csak követi a többit. Athena eleinte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül játszott a hangszerén. Mindig távolságtartó volt, nem osztotta meg a munkatársaival a magánéleti örömeit és bánatait, jelezve ezzel, hogy munkája végeztével minden idejét a fiának szenteli, és semmi másnak. Aztán egyszer csak elkezdett kipihentebbnek tűnni, és kommunikatívabb lett: mindenkinek elmesélte, akit érdekelt, hogy felfedezett egy fiatalítószert.

Ezzel persze kimondta a varázsszót: fiatalító. Ami egy huszonegy éves lány szájából nem hangzik nagyon hitelesen. De az emberek mégis ugrottak rá, és rögtön elkezdtek kíváncsiskodni, mi lehet az a titkos szer.

Athena hatékonysága jelentősen megnőtt – pedig a munkaköre nem változott. A munkatársai, akik addig a „jó reggelt”-re és a „jó estét”-re korlátozták a vele való érintkezést, elkezdték ebédelni hívni. Amikor visszajöttek, elégedettnek tűntek, és az egész részleg produktivitása ugrásszerűen megnőtt.

Tudom, hogy a szerelmes emberek megfertőzik a környezetüket is, így hát arra a következtetésre jutottam, hogy Athena találkozott valakivel, aki fontossá vált az életében.

Rákérdeztem, és igennel felelt, hozzátéve, hogy soha nem randevúzott egyetlen ügyféllel sem, de ez esetben nem utasíthatta vissza a meghívást. Normális esetben azonnal elbocsátottam volna – a bank szabályzata ugyanis világosan kimondja, hogy ügyfelekkel szigorúan tilos bármiféle személyes kontaktust fenntartani. De addigra már észrevettem, hogy a viselkedése gyakorlatilag mindenkit megfertőzött. Egyes kollégák munka után meglátogatták, és tudomásom szerint két-három órát is eltöltöttek nála.

Igen veszélyes helyzet állt elő: a fiatal gyakornok, mindenféle előzetes szakmai tapasztalat nélkül, aki ráadásul egészen addig visszahúzódó, sőt, olykor agresszív volt, hirtelen egyfajta természetes vezetővé lép elő. Ha kirúgnám, azt gondolnák, féltékenységből teszem, és elveszíteném a tekintélyemet. Ha megtartom, azt kockáztatnám, hogy pár hónapon belül elveszítsem az irányítást a csoportom felett.

Úgy döntöttem, hogy kivárok. És eközben a bankfiók energiája (utálom ezt a szót, mert szerintem nem jelent semmi konkrétat, kivéve, ha az elektromosságról beszélünk) elkezdett növekedni. Az ügyfelek elégedettek voltak, és egyre többen ajánlottak minket az ismerőseiknek. Az alkalmazottak vidámak voltak, s bár a munkájuk megduplázódott, mégsem kellett új dolgozókat felvennem, mert el tudták látni új feladataikat is.

Aztán egyszer csak levelet kaptam a főnökeimtől. Azt akarták, hogy utazzak Barcelonába, és tartsak előadást az igazgatási módszeremről. Ugyanis szerintük anélkül növeltem a bevételt, hogy növekedtek volna a kiadásaim. Márpedig ez minden, ami az üzletembereket érdekli – meg az egész világot, mellesleg.

Miféle módszer?

Egyetlen érdemem az, hogy tudtam, honnan indult az egész, és behívtam Athenát az irodámba. Gratuláltam neki a kiváló produktivitásért, amit ő egy mosollyal köszönt meg.

Aztán megtettem az első lépést, óvatosan, nehogy félreértsen:

– És hogy van a barátja? Mindig is úgy gondoltam, hogy aki szeretetet kap, az még több szeretetet képes adni. Mivel foglalkozik?

– A Scotland Yardnál dolgozik. (A londoni városi rendőrséghez tartozó nyomozói részleg – a szerkesztő megjegyzése.)

Nem akartam belemenni a részletekbe. De valahogy folytatnom kellett a beszélgetést, és nem volt vesztegetni való időm.

– Észrevettem, hogy nagy változáson esett át, és…

– És a bank is?

Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Ha őszinte vagyok, akkor a tanácsosnál nagyobb hatalmat adok neki, ha viszont nem vagyok egyenes, nem kapom meg a választ, amire szükségem van.

– Igen, a bank is. És szeretném előléptetni.

– Utazni szeretnék. Muszáj egy kicsit kimozdulnom Londonból, hogy új horizontokat ismerjek meg.

Utazni? Most, amikor minden olyan jól megy, most akar elmenni? De, ha jól meggondolom: nem éppen ezt akartam én is?

– Többet segíthetek a banknak, ha nagyobb felelősséget kapok – folytatta.

Értem már – és ezzel kiváló alkalmat kínál nekem is. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Az „utazás” azt jelenti, hogy eltávolítom, és visszaveszem a vezetést, de úgy, hogy közben nem kockáztatom az elbocsátást és az ezt követő esetleges lázongást. De jól meg kell gondolnom a dolgot, mert mielőtt segít a banknak, még nekem kell segítenie. Most, hogy a főnökeim is felfigyeltek a bank produktivitására, muszáj fenntartanom ezt az állapotot, mert ha nem sikerül, elveszítem a presztízsemet, és csak rosszabb helyzetbe kerülök, mint voltam. Néha megértem, miért nem tesznek meg mindent a kollégáim a növekedés érdekében. Ha nem sikerül nekik, alkalmatlannak kiáltják ki őket. Ha sikerül, akkor viszont kénytelenek tovább fejlődni, tovább növekedni, míg végül infarktust nem kapnak.

A következő lépést ismét nagyon óvatosan tettem meg: nem tanácsos ráijeszteni valakire, akiből valami titkot szeretnénk kihúzni. Jobb, ha úgy teszünk, mintha belemennénk abba, amit kér.

– Igyekszem közvetíteni a kérését a feletteseim felé. Egyébként nemsokára találkozom is velük Barcelonában, és éppen ezért hívtam ide magát. Helyes az a meglátás, miszerint bankunk azóta lendült fel, amióta, mondjuk, az emberek jobb kapcsolatba kerültek magával?

– Mondjuk inkább úgy, hogy jobb kapcsolatba kerültek önmagukkal.

– Igen. De maga által. Vagy tévedek?

– Tudja jól, hogy nem téved.

– Olvasott valamilyen könyvet az üzleti vezetésről, amit én nem ismerek?

– Nem olvasok ilyesmit. De szeretném, ha megígérné, hogy valóban átgondolja, amit kértem.

A Scotland Yardnál dolgozó barátjára gondoltam. Ha megígérem, és nem teljesítem, akkor számítsak valamilyen megtorlásra? Lehet, hogy tőle tanult meg valami hipermodern módszert, ami bámulatos eredményekkel jár?

– Mindent elmesélek, akkor is, ha nem teljesíti az ígéretét. De nem tudom, lesz e bármi eredménye, ha nem csinálja végig, amire tanítom.

– Azt a bizonyos „fiatalító gyakorlatot”?

– Pontosan.

– Nem elég elméletben ismerni?

– Talán. Az, aki nekem tanította, szintén csak egy leírásból ismerte meg.

Örültem, hogy nem kényszerülök olyasmit csinálni, ami kívül esik a hatáskörömön, vagy ellentmond az elveimnek. Bár be kell vallanom, hogy a lelkem mélyén engem is nagyon érdekelt ez a história, hiszen én is arra vágytam, hogy megújítsam az energiáimat.

Megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, és Athena elkezdett mesélni egy hosszú, ezoterikus táncról, ami valami Vertex (Csúcs vagy Tengely – nem emlékszem pontosan) keresését szolgálja. Miközben hallgattam, próbáltam objektíven szemlélni a képzelgéseit. Egy órányi beszélgetés nem volt elég, ezért megkértem, hogy másnap jöjjön vissza, és segítsen megírni a beszámolót, amit majd előadok a bank igazgatóságának. Beszélgetésünk egyik pillanatában rám mosolygott, és azt mondta:

– Ne féljen többé-kevésbé pontosan leírni, amit mondok. Úgy gondolom, hogy az igazgatóság is olyan emberekből áll, mint amilyenek mi vagyunk. Ők is hús-vér emberek, és bizonyára rettentően érdeklik őket a nem hagyományos módszerek.

Athena nagyot tévedett: Angliában a hagyomány mindig erősebb, mint az újító szándék. De miért is ne kockáztathatnék – már amennyiben nem veszélyeztetem az állásomat. Persze, tudtam, hogy mivel ez az egész nagyon abszurdan hangzik, kicsit át kell alakítani, és úgy kell a többiek elé tárni, hogy ők is megértsék. De ennyi elég is.

Mielőtt belekezdtem barcelonai előadásomba, egész reggel ezt ismételgettem magamban: „módszerem” eredményes, és csak ez számít. Olvastam néhány kézikönyvet, és megtanultam: ahhoz, hogy egy új ötlettel a lehető legnagyobb hatást érjük el, előadásunk struktúráját úgy kell felépítenünk, hogy ösztönözze a hallgatóságot. Ezért amikor megszólítottam a luxushotelban összegyűlt bankárokat, mondandómat egy Szent Pál-idézettel kezdtem: „Isten a legfontosabb dolgokat elrejtette a bölcsek elől, mert ők nem érthetik meg az egyszerűt, és felfedte azokat az egyszerű szívűek előtt.” (Itt nem lehet tudni, hogy Jézus szavaira utalt e – Máté 11,25 – ahol azt mondja, hogy „Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” –, vagy inkább Pál szavaira – 1Kor 1,27 – aki azt mondja: „ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” – a Szerk.)

Amikor ezt kimondtam, minden hallgatóm, aki idáig grafikonokat és statisztikákat elemzett, elnémult. Azt gondoltam, hogy most aztán lőttek az állásomnak, mégis folytattam. Először is azért, mert alapos kutatásokat végeztem a témában, és tudtam, miről beszélek, megérdemeltem hát a bizalmat. Másodszor pedig azért, mert bár egyes pillanatokban kénytelen leszek elhallgatni Athena óriási hatását a folyamatra, egészében véve azért mégsem hazudok.

– Felfedeztem, hogy dolgozóink motiválásához manapság több kell, mint a kiváló továbbképző központjainkban tartott tréningek. Mindannyiunknak van egy ismeretlen részünk, ami ha felszínre kerül, csodákra képes. Mindannyiunknak megvan rá az oka, hogy miért dolgozzunk: hogy etessük a gyerekeinket, hogy pénzt keressünk és eltartsuk magunkat, hogy igazoljuk a létjogosultságunkat, vagy hogy hozzájussunk egy szelet hatalomhoz. De utunk során vannak unalmas szakaszok, és a titok abban rejlik, hogyan tudjuk átalakítani ezeket a szakaszokat az önmagunkkal való találkozássá, vagy valami fennköltebbé. Például: a szépség nem feltétlenül jár gyakorlati haszonnal, mégis úgy keressük, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. A madarak Darwin szerint azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat.

Itt egy genfi üzletember félbeszakított, mondván, ragaszkodik a tárgyilagosabb előadásmódhoz. De a vezérigazgató biztatott, hogy folytassam, és ez fellelkesített.

– Darwin, akinek sikerült megírnia azt a könyvet, amely megváltoztatta az emberiség gondolkodását (A fajok eredete, 1871, amelyben egy majomfaj természetes evolúcióját mutatja be – a Szerk.), azt is mondja, hogy mindazok, akiknek sikerül szenvedélyt ébresztenie valakiben, azt a szertartást ismétlik meg, ami már a barlanglakó emberek idejében kialakult: akkor ugyanis létfontosságú volt az udvarlás, hogy az emberiség fennmaradhasson, és fejlődhessen. Kérdezem: mi különbség van az emberi faj fejlődése és egy bank fejlődése között? Semmi. Mindkettő ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik: csak a legéletképesebbek maradnak fenn és fejlődnek tovább.

Ennél a résznél el kellett mondanom, hogy gondolataim kidolgozásában segítségemre volt az egyik alkalmazottam, Sherine Khalil is.

– Sherine, aki jobban szereti, ha Athenának hívják, új viselkedésformát hozott a munkahelyére: mondjuk úgy, hogy a szenvedélyt. Igen, a szenvedélyt, ami eszünkbe sem jutna, ha kölcsönökről és könyvelési táblázatokról van szó. A dolgozóim a zene segítségével jobban ki tudják szolgálni az ügyfeleiket.

Most egy másik üzletember szakított félbe, mondván, hogy ez már régi trükk: a szupermarketek is ezt alkalmazzák, amikor olyan zenéket hallgattatnak a vásárlókkal, amik vásárlásra ösztönzik őket.

– De én nem azt mondom, hogy a munkahelyünkön hallgatunk zenét. Nem erről van szó: az embereim megváltoztatták az életmódjukat, mert Sherine, vagy Athena, ha úgy tetszik, megtanította őket táncolni, mielőtt elindulnak a mindennapi munkába. Nem tudom pontosan, miféle mechanizmusokat indít ez el az emberben – én vezetőként csak az eredményekért vagyok felelős, a folyamatért nem. Én nem táncoltam. De megértettem, hogy alkalmazottaim a táncon keresztül közelebb kerülnek ahhoz, amit csinálnak.

Mindannyian abba az értékrendbe születtünk bele, és abban élünk ma is, amely azt hangoztatja: az idő pénz. Azt pontosan tudjuk, hogy mit jelent a pénz. De vajon az idő mit jelent? A nap huszonnégy órából, pillanatok végtelen sorából áll. Minden pillanatot ki kell használnunk, amikor csinálunk valamit, vagy épp csak elmélkedünk az életről. Ha lelassulunk, minden sokkal tovább tart. Persze így tovább tart a mosogatás is, meg az egyenlegek összeadása, meg a beérkező összegek jóváírása, vagy a jelzáloghitelek elbírálása, de miért ne használhatnánk ezt az időt arra, hogy közben kellemes dolgokra gondoljunk, vagy csak örüljünk az életnek?

A bank első embere meglepetten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta, folytassam, és meséljek el mindent részletesen, de a jelenlévők egy része már kezdett fészkelődni.

– Tökéletesen értem, miről beszél – szólalt meg. – Tudom, hogy az alkalmazottai azért kezdtek el lelkesebben dolgozni, mert a napnak legalább egy pillanatában kapcsolatba léphettek önmagukkal. Szeretném megköszönni, hogy elég bátor és rugalmas ahhoz, hogy megosszon velünk egy ilyen kevéssé ortodox elképzelést, ami kiváló eredményeket hoz. De, ha már az időről van szó, mivel ez egy konferencia, figyelmeztetem, hogy már csak öt perce van befejezni az előadását. Megpróbálna összeállítani egy listát a főbb pontokról, amelyek lehetővé teszik, hogy más fiókokban is alkalmazhassuk a módszereit?

Igaza volt. A jelenlegi állásomra nézve talán előnyös lehet mindaz, amit elmondtam, de a további előmenetelemre nézve végzetes következményekkel járhat, ezért úgy határoztam, hogy megpróbálom röviden összefoglalni a mondandómat.

– Személyes megfigyeléseimre alapozva Sherine Khalillal együtt kidolgoztam néhány pontot, amit a legnagyobb örömmel osztok meg mindenkivel, akit érdekel. A legfontosabbak a következők:

1. Mindannyiunknak van olyan rejtett képessége, amely valószínűleg örökre ismeretlen is marad. Mégis a szövetségesünkké tehetjük. Mivel lehetetlen megmérni vagy gazdasági értékkel felruházni, sohasem kerül szóba, de itt és most emberekhez beszélek, és biztos vagyok benne, hogy értik, miről van szó, legalábbis elméletben.

2. Az én bankfiókom dolgozóinak esetében ez a képesség egy tánc hatására jött elő, amely olyan ritmusra épül, amely tudomásom szerint Ázsiából származik. De nem is érdekes, honnan jön: egyedül az számít, hogy az emberek ki tudják fejezni a testükkel, amit a lelkük üzen. Tudom, hogy a „lélek” szót itt aligha értik, ezért inkább az „intuíció” szót használnám helyette. És ha ezt sem fogadják el, akkor mondjunk helyette „elemi érzéseket”, mert így tudományosabban hangzik, bár kevesebbet jelent, mint az előbbiek.

3. Munkába indulás előtt, tornagyakorlatok vagy aerobik helyett arra ösztönzöm a dolgozóimat, hogy legalább egy órát táncoljanak. Ez serkenti a testet és a lelket, és így azzal kezdik a napot, hogy egyfajta kreativitást követelnek maguktól, majd az így felgyülemlett energiát a munkájuk során hasznosítják.

4. Az ügyfelek és az alkalmazottak ugyanabban a világban élnek: a valóság nem más, mint elektromos ingerek sora az agyunkban. Amiről úgy véljük, hogy „látjuk”, az csak egy inger fejünk egyik sötét zugában. Mindazonáltal megpróbálhatjuk megváltoztatni ezt a valóságot, ha egy hullámhosszra kerülünk. Valamely, számomra érthetetlen módon az öröm ragályos, ahogy a lelkesedés és a szeretet is az. De éppígy ragályos a szomorúság, a depresszió és a gyűlölet is – vagyis mindazok a dolgok, amelyeket az ügyfelek és a munkatársak „intuitív módon” észlelnek. Hogy növeljük a teljesítményünket, olyan mechanizmusokra van csupán szükségünk, amelyek fenntartják bennünk a pozitív ingereket.

– Ez nagyon ezoterikusan hangzik – jegyezte meg egy nő, aki egy kanadai bank részvényalapjait kezelte.

Kicsit elveszítettem a fonalat – úgy éreztem, hogy nem sikerült meggyőznöm senkit. Úgy tettem, mintha nem vennék tudomást a megjegyzéséről, és kreativitásomat segítségül hívva egy technikai javaslattal fejeztem be az előadásomat:

– A banknak olyan kutatásokba kellene befektetnie, amelyek azt vizsgálják, hogyan jön létre ez a ragály, és akkor sokkal több hasznot könyvelhetnénk el.

Annyira elégedett voltam ezzel a lezárással, hogy a fennmaradó két percemmel nem is kívántam élni. A konferencia befejeztével, egy igazán kimerítő nap végén, a vezérigazgató vacsorázni hívott – a többi kolléga füle hallatára, mintha meg akarná nekik mutatni, hogy támogatja az elképzeléseimet. Azelőtt soha nem volt ilyen lehetőségem, és ki akartam használni a vissza nem térő alkalmat: beszélni kezdtem a dolgozóim megdöbbentő teljesítményéről, a költségvetésről, az értéktőzsdék problémáiról és az új piacok felkutatásáról. De a vezérigazgató félbeszakított: sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Athenától tanultam.

Végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, személyes síkra terelte a beszélgetést.

– Tudom, miről beszélt az előadásában, amikor megemlítette az idő problémáját. Ez év elején, amikor a szabadságomat töltöttem, elhatároztam, hogy kiülök egy kicsit a kertembe. Kivettem az újságot a postaládából. Semmi fontos – csak amiről az újságírók eldöntötték, hogy feltétlenül tudnunk kell róla, figyelemmel kell kísérnünk, és állást kell foglalnunk az ügyben. Gondoltam, felhívok valakit az alkalmazottaim közül, de ezt is hamar elvetettem, hiszen nyilván mindenki a családjával volt. Feleségemmel, gyerekeim és unokáim társaságában megebédeltem, aludtam egyet, majd amikor fölébredtem, följegyeztem pár dolgot, de láttam, hogy még mindig csak délután két óra van, és a szabadságom is csak két nap múlva telik le, és bármennyire szeretek is együtt lenni a családommal, egyszer csak elkezdtem feleslegesnek érezni magam. Másnap, hogy kihasználjam a szabadidőmet, kivizsgáltattam a gyomromat, de szerencsére nem találtak semmi komolyat. Elmentem a fogorvoshoz, aki azt mondta, hogy semmi baja nincs a fogaimnak. Ismét megebédeltem a feleségemmel, a gyerekeimmel és az unokáimmal, ismét aludtam, és délután kettőkor ismét arra ébredtem, hogy meg kell állapítanom: semmi, de semmi sem akad, amivel el tudnám foglalni magamat. Megrémültem: nem lenne valami dolgom? Amikor munkát akarok találni magamnak, általában nem okoz problémát: mindig van valami, amit el kell végezni, egy projekt, amit ki kell dolgozni, egy villanykörte, amit ki kell cserélni, száraz falevelek, amiket össze kell gereblyézni, könyveket pakolni, dokumentumokat rendezni a számítógépen, más egyéb. De mi történik, ha a teljes ürességgel kell szembenéznünk? És ebben a pillanatban eszembe jutott valami rettenetesen fontos: a képeslap, ami ott hevert az íróasztalomon. Feltétlenül el kell mennem a postára, ami egy kilométerre van a házamtól, és fel kell adnom ezt az ünnepi képeslapot. Aztán elcsodálkoztam: miért kell éppen ma elküldenem? Nem lehet, hogy így maradjak, ahogy vagyok, és ne csináljak semmit? Egy sor gondolat suhant át az agyamon: barátok, akik máris olyan dolgokon aggodalmaskodnak, amik még meg sem történtek, ismerősök, akik életük minden percére találnak maguknak valamilyen abszurd elfoglaltságot, értelmetlen beszélgetések, hosszú telefonálások, melyek során nem hangzik el semmi fontos. Láttam, hogyan találnak maguknak feladatot a főnökeim, csak hogy igazolják rátermettségüket, és láttam alkalmazottakat, akik megijednek, mert aznap nem bíztak rájuk semmi fontosat, és ez akár azt is jelentheti, hogy feleslegessé váltak. És látom a feleségemet, aki azon gyötrődik, hogy elvált a fiunk, meg a fiamat, aki azon gyötrődik, hogy a gyereke rossz jegyeket hoz az iskolából, valamint az unokámat, aki pedig majd belehal a félelembe, hogy elszomorítja a szüleit és nagyszüleit – holott mindannyian tudjuk, hogy ezek a jegyek nem is fontosak. Hosszú és kemény harcot vívtam önmagammal, hogy ne keljek fel tüstént a helyemről. És az aggódás lassan, nagyon lassan átadta a helyét a nyugodt szemlélődésnek, és elkezdtem hallgatni a lelkemet – vagy intuíciómat, vagy elemi érzéseimet, ki miben hisz. Akárhogy is, ez a részem majd meghalt azért, hogy beszélhessen, én viszont mindig elfoglalt voltam, és nem értem rá meghallgatni. Az én esetemben nem a tánc, hanem a hangok és a mozgás teljes hiánya, a tökéletes csönd és nyugalom idézte elő, hogy kapcsolatba kerültem önmagammal. És ha hiszi, ha nem, rengeteg dolgot megtudtam a problémákról, amik foglalkoztattak – pedig ezek a problémák nyomtalanul eltűntek, miközben ott üldögéltem. Nem láttam meg Istent, de világossá vált számomra, milyen döntéseket kell hoznom.

Mielőtt kifizettük a számlát, azt tanácsolta, hogy küldjem el azt az alkalmazottat Dubaiba, ahol a bankunk új fiókot készül nyitni – ami mellesleg rendkívül kockázatos vállalkozás. Kiváló igazgatóként tisztában kellett lennem azzal, hogy mindent megtanultam már, amire szükségem lehetett, és most nincs más dolgom, mint hogy biztosítsam a folytonosságot – tehetséges dolgozómra nagyobb szükség lehet egy új helyen. A vezérigazgató, anélkül hogy tudta volna, segített teljesítenem az Athenának tett ígéretemet.

Amikor visszamentem Londonba, rögtön közöltem is vele az ajánlatot. Azonnal elfogadta. Mondta, hogy folyékonyan beszél arabul (ezt már tudtam, hiszen ismerem apja származását). De mi nem arabokkal akartunk üzletelni, hanem külföldiekkel. Megköszöntem a segítségét – érdekes módon egyáltalán nem volt kíváncsi az előadásomra, csak annyit kérdezett, hogy mikor pakolja össze a holmiját.

A mai napig nem tudom, hogy igaz e ez a história a Scotland Yardnál dolgozó szeretőről.

Azt hiszem, hogy ha igaz volna, már elfogták volna Athena gyilkosát. Különben meg egy szót sem hiszek abból, amit az újságok írtak az ügyről. Elmondhatom magamról, hogy értek a pénzhez, sőt, még azt is van szerencsém tudni, hogy a tánc segíti a dolgozóimat a jobb munkavégzésben, de azt soha nem fogom megérteni, miért van, hogy a világ legjobb rendőrsége egyes gyilkosokat el tud kapni, másokat viszont futni hagy.

Ennek azonban már semmi jelentősége nincs.

A következő fejezet feltöltése: 16.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho