Tizenegyedik fejezet

Nabil Alaihi, életkora ismeretlen, beduin

Nagyon örülök, amiért elárulta, hogy Athena lakásában ki volt függesztve rólam egy kép, de nem hiszem, hogy bármi hasznát vette annak, amit taní­tottam neki. Idejött a sivatag kellÅ‘s közepébe, kéz a kézben egy hároméves kisfiúval. Kinyitotta a táskáját, elÅ‘vett egy rádiómagnót, és leült a sátram elé. Tudom, hogy a városban engem szoktak ajánlani azoknak a külföldieknek, akik ki akarják próbálni a helyi konyhát, és rögtön mondtam neki, hogy túl korán van még a vacsorához.

– Nem azért jöttem – mondta a nÅ‘. – Az unokaöccse, Hamid, ügyfele a banknak, ahol dolgozom. TÅ‘le tudom, hogy maga egy bölcs.

– Hamid csak egy bolond fiú. Lehet, hogy azt mondja rólam, bölcs vagyok, de még soha nem fogadta meg egyetlen tanácsomat sem. A bölcs nem én vagyok, hanem Mohamed, a Próféta, Allah áldása legyen rajta.

Rámutattam az autójára.

– Nem kéne egyedül autóznia egy olyan vidéken, amit nem ismer, csak í­gy, vezetÅ‘ nélkül.

Válasz helyett bekapcsolta a magnót. Aztán nem láttam mást, csak ezt a nÅ‘t lebegni a dűnék fölött, és a gyermekét, aki csodálkozva és vidáman nézte. És hallottam a hangot, ami mintha az egész sivatagot betöltötte volna. Amikor befejezte, megkérdezte, hogy tetszett e.

Azt feleltem, hogy tetszett. A mi vallásunkban van egy szekta (a szóban forgó szekta a szúfizmus – a szerkesztÅ‘ megjegyzése), amelynek tagjai azért táncolnak, hogy találkozzanak Allahhal – magasztaltassék az Ő neve!

– Hát jó – folytatta a nÅ‘, aki Athena néven mutatkozott be. – Gyerekkoromtól kezdve érzem, hogy közelednem kell Istenhez, de az élet minduntalan eltávolí­t tÅ‘le. A zenén keresztül tudok találkozni vele. De ez nem elég. Amikor táncolok, mindig látok egy fényt, és ez a fény most arra kér, hogy menjek tovább. Nem tudok tovább egyedül tanulni, most már szükségem van valakire, aki taní­t.

– Bármi elég lehet – feleltem. – Mert Allah, az irgalmas, mindig közel van. Éljen erényesen, ennél több nem is kell.

De nem tudtam meggyÅ‘zni. Azt mondtam, hogy most nem érek rá, vacsorát kell készí­tenem annak a néhány turistának, akik idejönnek. Azt felelte, hajlandó várni akármeddig.

– És a gyermek?

– Miatta ne aggódjon.

Miközben elÅ‘készí­tettem az ételt, figyeltem a nÅ‘t és fiát: egyidÅ‘snek tűntek. Együtt szaladgáltak a dűnéken, nevettek, homokcsatát ví­vtak, levetették magukat a földre, és ott hemperegtek. Megérkezett a vezetÅ‘ három német turistával, akik ettek, majd sört kértek, mire elmagyaráztam nekik: a vallásom tiltja, hogy alkoholos italokat igyak vagy szolgáljak fel. Meghí­vtam a nÅ‘t és a fiát is vacsorára, és az egyik németet meglehetÅ‘sen felvillanyozta a váratlan nÅ‘i jelenlét. Elmondta, hogy azt latolgatja, földet vásárolna a környéken, ugyanis hatalmas vagyont halmozott fel, és hisz a térség jövÅ‘jében.

– Nagyszerű – felelte a nÅ‘. – Én is hiszek benne.

– Esetleg elmehetnénk valahova máshova, hogy ott folytassuk a beszélgetést errÅ‘l a témáról…

– Nem – szakí­totta félbe, és átnyújtotta neki a névjegykártyáját. – Ha gondolja, keressen fel a munkahelyemen.

Amikor a turisták elmentek, leültünk a sátram elé. A kisfiú rögtön elaludt az ölében, hoztam magunknak takarókat, és néztük a csillagos eget. Végül Å‘ törte meg a csöndet.

– Miért mondja Hamid, hogy maga egy bölcs?

– Talán mert türelmesebb vagyok nála. Egy idÅ‘ben Å‘t is próbáltam beavatni a művészetembe, de Hamid inkább a pénzszerzéssel volt elfoglalva. Most biztosan meg van gyÅ‘zÅ‘dve róla, hogy bölcsebb nálam: van lakása, hajója, én meg itt lakom a sivatag közepén, és azt a kevés turistát szolgálom ki, aki idevetÅ‘dik. Nem érti meg, hogy én elégedett vagyok azzal, amit csinálok.

– Tökéletesen megérti, hiszen mély tisztelettel beszél magáról mindenkinek. És mi az a művészet, amit emlí­tett?

– Ma láttam magát táncolni. Én ugyanezt teszem, csak nekem nem a testem táncol, hanem a betűim.

Meglepettnek tűnt.

– Az én közeledésem Allahhoz – magasztaltassék az Ő neve! – a kalligráfián, az egyes szavak tökéletes jelentésének keresésén keresztül vezet. Egy egyszerű betű is megköveteli, hogy adjunk bele minden erÅ‘t, ami benne rejlik, mintha kÅ‘be akarnánk vésni a jelentését. így, amikor a szent szövegek a papí­rra kerülnek, bennük van az ember lelke is, aki eszközül szolgált a terjesztésükben. És ez nemcsak a szent szövegekre igaz, hanem mindenre, amit papí­rra vetünk. Mert a kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az í­ró lelkét.

– Megtaní­taná nekem, amit tud?

– ElÅ‘ször is: nem hiszem, hogy egy embernek, aki ennyire tele van energiával, volna türelme az ilyesmihez. Másodszor: ez a világ más, mint a maga világa, ahol mindent kinyomtatnak, anélkül hogy elgondolkodnának rajta – ha megengedi ezt a kis megjegyzést.

– Szeretném megpróbálni.

És az a nÅ‘, akit nyugtalannak, izgágának, vibrálónak gondoltam, akirÅ‘l azt hittem, hogy képtelen egy pillanatig is egy helyben megülni, több mint hat hónapon keresztül minden pénteken eljött hozzám. A fia letelepedett egy sarokba, fogott néhány papí­rt és ecsetet, és Å‘ is az alkotásnak szentelte magát erre az idÅ‘re: lefestette, amit le kellett festenie, mert í­gy rendelte az ég.

Láttam, micsoda erÅ‘feszí­tésébe telik, hogy nyugton maradjon, és ne mozduljon el a helyes testtartásból, és gyakran megkérdeztem: “žNem gondolod, hogy más elfoglaltság után kellene nézned?” Erre mindig azt felelte: “žSzükségem van erre, szükségem van rá, hogy megnyugtassam a lelkem, és még nem tanultam meg mindent, amit maga taní­that nekem.

A Vertex fénye azt mondja, hogy folytatnom kell.” Soha nem kérdeztem, mi az a Vertex, nem érdekelt.

Az elsÅ‘ – és talán a legnehezebb – lecke ez volt:

– Türelem!

Az í­rás nemcsak egy gondolat kifejezése, hanem az eltöprengés minden egyes szó jelentésén. Egy arab költÅ‘ szövegein kezdtünk el dolgozni, mert nem hiszem, hogy a Korán megfelelÅ‘ lenne egy más vallásban nevelkedett ember számára. Minden betűt diktálnom kellene, és Å‘ arra koncentrálna, amit csinál, nem pedig arra, hogy megtudja, mit jelent egy-egy szó, mondat vagy sor.

– Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a zenét Isten teremtette, és a gyors mozgás arra való, hogy az ember kapcsolatba léphessen önmagával – mondta Athena egyik együtt töltött délutánunkon. – Az évek során megtapasztaltam, hogy ez valóban í­gy van, most pedig azt kell csinálnom, ami a legnehezebb a világon: le kell lassí­tanom a lépteimet. Miért ilyen fontos a türelem?

– Mert arra késztet, hogy odafigyeljünk.

– De amikor táncolok, akkor csak a lelkemnek engedelmeskedem, ami arra kényszerí­t, hogy valami nálam nagyobb dologra koncentráljak, és lehetÅ‘vé teszi, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel – ha használhatom ezt a szót. Ennek segí­tségével már sok mindent megváltoztattam, többek között a munkámat is. Nem a lélek a legfontosabb?

– Dehogynem. Azonban ha a lelkednek sikerült kapcsolatba lépnie az agyaddal, még több dolgot meg tudsz majd változtatni.

Folytattuk a munkánkat. Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor olyasmit kell mondanom neki, amire talán még nem lesz fölkészülve, ezért igyekeztem minden percet kihasználni, hogy felkészí­tsem a lelkét. Elmagyaráztam neki, hogy a szót megelÅ‘zi a gondolat. A gondolatot pedig megelÅ‘zi az isteni szikra. Mindennek, az égvilágon mindennek jelentése van ezen a földön, és a legkisebb dolgokat is tekintetbe kell venni.

– Arra neveltem a testemet, hogy teljes egészében ki tudja fejezni a lelkem érzéseit – mondta.

– Hát most csak az ujjaidat neveld, hogy teljes egészében ki tudják fejezni a tested érzéseit. így az egész erÅ‘d egy dologra koncentrálódik.

– Maga egy mester.

– Mi az a mester? Hát megmondom én: nem az a mester, aki megtaní­t valamire, hanem aki megihleti a taní­tványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott.

Éreztem, hogy Athena fiatal kora ellenére már megtapasztalta ezt. Mivel az í­rás felfedi az ember személyiségét, megtudtam róla, hogy tudatában van annak, hogy szeretik, és nemcsak a fia, hanem a családja és egy férfi is. Azt is megtudtam, hogy titokzatos adottságokkal bí­r, de ismeretemet igyekeztem nem kimutatni elÅ‘tte – mert igaz ugyan, hogy ezek az adottságok elÅ‘segí­thetik az Istennel való találkozását, de ugyanakkor a vesztét is okozhatják.

Nemcsak a technikára taní­tottam meg, hanem a kalligráfia filozófiáját is igyekeztem átadni neki.

– A toll, amivel a verseket í­rod, csak eszköz. Nincs saját tudata, annak az akaratnak engedelmeskedik, ami Å‘t vezeti. És ebben nagyon hasonlí­t arra, amit úgy hí­vunk: “žélet”. Rengeteg ember él a világon, akik csak egy szerepnek igyekeznek megfelelni, és soha nem értik meg, hogy a “žLáthatatlan Anya” vezeti Å‘ket. Ebben a pillanatban, a kezedben – és az ecsetben, amely a vonalakat húzza – benne van lelked minden szándéka. Próbáld megérteni ennek a jelentÅ‘ségét.

– Értem, és azt is látom, hogy szükség van némi eleganciára is. Mert maga azt kéri tÅ‘lem, hogy vegyek fel egy bizonyos testtartást, adjam meg a tiszteletet az anyagnak, amit felhasználok, és csak ekkor kezdjem el a munkát.

így volt. És minél jobban tisztelte az ecsetet, annál inkább érezte, hogy az í­ráshoz derűs nyugalomra és eleganciára van szükség. A derűs nyugalom pedig a szí­vbÅ‘l jön.

– Az elegancia nem valami felszí­nes dolog, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse tiszteletét az élet és a munkája iránt. Ezért ha úgy érzed, hogy kényelmetlen a testtartásod, ne gondold, hogy hamis vagy művi: épp azért valódi, mert nehéz. Hozzájárul ahhoz, hogy mind a papí­r, mind a toll büszke legyen az erÅ‘feszí­téseire. A papí­r ettÅ‘l kezdve nem csak szí­ntelen, sí­k felület, mert a rá kerülÅ‘ dolgok mélységet kölcsönöznek neki. Az elegancia a legmegfelelÅ‘bb póz, hogy amit í­runk, az tökéletes legyen. így van az élettel is: amikor a fölösleget eldobjuk, felfedezzük az egyszerűséget és a figyelmet: minél egyszerűbb és visszafogottabb a testtartásunk, annál szebb, bár eleinte kényelmetlennek tűnik.

Néha mesélt a munkájáról. Elmondta, mennyire lelkesedik érte, és hogy ajánlatot kapott egy nagyhatalmú emí­rtÅ‘l. Az emí­r azért ment be a bankba, hogy találkozzon az igazgatóval, aki a barátja (az emí­rek ugyanis soha nem mennek oda pénzt kivenni: megvannak erre is az embereik). És ahogy Athenával beszélgetett, megemlí­tette, hogy olyasvalakit keres, aki foglalkozna a földek értékesí­tésével, majd megkérdezte, érdekli e esetleg a dolog.

Kinek állna érdekében földet venni a sivatag közepén, vagy egy olyan kikötÅ‘ közelében, amely távol esik a világ középpontjától? De nem szóltam semmit, és utólag örülök is, hogy hallgattam.

Egyetlenegyszer beszélt egy férfi szerelmérÅ‘l, pedig akárhányszor csak turisták jöttek hozzám vacsorázni, és ott találták nálam, í­gy vagy úgy mindig megpróbálták elcsábí­tani. Athenát ez egy csöppet sem zavarta, egészen addig, amí­g valaki azt nem mondta, hogy ismeri a kedvesét. Erre elsápadt, és zavartan rápillantott a fiára, aki szerencsére nem figyelt fel a beszélgetésre.

– Honnan ismeri?

– Vicceltem – mondta a férfi. – Csak meg akartam tudni, hogy szabad e.

Athena nem felelt semmit, de megértettem, hogy az illetÅ‘ nem azonos a gyermek apjával.
Egy napon a szokásosnál korábban érkezett. Elmondta, hogy otthagyta az állását a bankban, és most ingatlanértékesí­téssel foglalkozik, ezért több szabadideje van. Közöltem vele, hogy nem tudom elÅ‘bb elkezdeni a taní­tást, mert rengeteg dolgom van.

– Nem baj. í–ssze tudom kötni a két dolgot: a mozgást és a nyugalmat. Az örömöt és a koncentrációt.

Odament az autójához, kivette a magnót, és attól kezdve minden lecke elÅ‘tt táncolt a sivatagban, miközben a kisfiú nevetve szaladgált körülötte. Amikor leült, hogy gyakorolja a kalligráfiát, a keze biztosabb volt, mint bármikor.

– Kétféle betű létezik – magyaráztam. – Az egyiket nagy precizitással rajzolják, de lélek nélkül. Ez esetben a kalligráfus, bár a technikát tökéletesen elsajátí­totta, kizárólag a munkára koncentrál – és ezért nem fejlÅ‘dik tovább, nem növekszik, munkája állandó önismétléssé válik, és egy napon abbahagyja az í­rást, mert merÅ‘ rutinná vált a számára. A másik fajta betűt szintén a technika teljes birtokában alkotják, de emellett lélekkel is. Ezért szükséges, hogy az í­ró ember szándéka azonos legyen a szó szándékával: ez esetben a legszomorúbb verssorok is levetkÅ‘zik a tragédiát, és egyszerű tényekké változnak, amiket a sors az utunkba vetett.

– Mit csinál a képeivel? – kérdezte a kisfiú tökéletes arabsággal. Bár nem sokat értett a beszélgetéseinkbÅ‘l, Å‘ is próbált részt venni az anyja munkájában.

– Eladom Å‘ket.

– Én is eladhatom a képeimet?

– SÅ‘t: el kell adnod Å‘ket. Egyszer majd meggazdagodsz belÅ‘lük, és támogathatod az édesanyádat.

Elégedett volt a válaszommal, és visszatért a képhez, amin éppen dolgozott: egy szí­nes pillangóhoz.

– És én mit csináljak a szövegeimmel? – kérdezte Athena.

– Tudod, micsoda erÅ‘feszí­tésedbe kerül a helyes testtartás felvétele és megtartása, a lélek elcsití­tása, a szándék tisztázása, és minden egyes betű és szó tisztelete. De egyelÅ‘re csak gyakorolj tovább. Ha már sokat gyakoroltunk, nem kell többé minden egyes mozdulatra odafigyelnünk: ezek lassacskán létezésünk részévé válnak. De ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, rengeteget kell gyakorolnunk, ismételnünk. És ha még mindig nem elég, tovább kell ismételnünk és gyakorolnunk. Figyeld meg, hogy munkálja meg a vasat a jó kovács. A gyakorlatlan szemek számára folyton csak ugyanazt a kalapácsütést ismételgeti. De aki járatos a kalligráfia művészetében, az tudja, hogy ahányszor a kovács fölemeli a kalapácsot, hogy lesújtson vele, az ütés intenzitása mindig más lesz. A kéz ugyanazt a mozdulatot ismételgeti, de ahogy közeledik a vashoz, közben megérzi, hogy keményebben vagy gyengédebben kell e ráütnie. így van ez az ismétléssel: bár minden alkalommal ugyanolyannak tűnik, valójában mindig változik egy kicsit. Eljön majd a pillanat, amikor már nem kell arra gondolnod, amit csinálsz. Te magad leszel a betű, a tinta, a papí­r és a szó.

Ez a pillanat csaknem egy év múlva jött el. Addigra Athenát már ismerték Dubaiban, Å‘ maga is küldött hozzám vacsoravendégeket, és tÅ‘lük tudtam meg, hogy nagyon jól megy a karrierje: földeket értékesí­t a sivatagban! Egyik este, nagy kí­sérettel, személyesen megjelent nálam maga az emí­r. Megijedtem: nem voltam felkészülve a fogadására, de megnyugtatott, és háláját fejezte ki mindazért, amit az alkalmazottjáért teszek.

– Nagyszerű ember, és képességeit annak az ismeretnek tulajdoní­tja, amit magától tanul. Fontolgatom, hogy részesedést adjak neki a cégembÅ‘l. És lehet, hogy elküldöm magához a többi dolgozómat is kalligráfiát tanulni, fÅ‘leg most, hogy Athena kivesz egy hónap szabadságot.

– Nem sokra menne vele – feleltem. – A kalligráfia csak egy a sok mód közül, amit Allah – magasztaltassék az Ő neve! – elénk tárt. Elfogulatlanságra és türelemre, tiszteletre és eleganciára taní­t, de mindezt megtanulhatjuk…

– … tánc közben is – fejezte be a mondatomat Athena is, aki akkor ért oda.

– Vagy ingatlanok értékesí­tésekor – tettem hozzá.

Amikor mindenki elment, a fiú pedig elnyúlt a sátor egyik sarkában, és majd leragadt a szeme az álmosságtól, Athena elé tettem a kalligráfia eszközeit, és megkértem, hogy í­rjon valamit. De egy szó közepén kivettem a kezébÅ‘l a tollat. Eljött az ideje, hogy elmondjam neki, amit el kell mondanom. Azt javasoltam, hogy menjünk ki egy kicsit sétálni a sivatagba.

– Már mindent megtanultál, amit kell – mondtam. – Kalligráfiád egyre személyesebb, egyre spontánabb. Már nem csupán a szépség ismételgetése, hanem a személyes alkotás gesztusa. Megértetted, amit a nagy festÅ‘k is tudnak: ahhoz, hogy áthághasd a szabályokat, elÅ‘bb ismerned és tisztelned kell Å‘ket. Már nincs szükséged az eszközökre, amik ezt megértették veled. Már nincs szükséged a papí­rra, a tintára, a tollra, mert az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indí­tott. Egyszer elmesélted, hogy az ember, aki megtaní­tott táncolni, a fejében képzelte magának el a zenéket – és mégis képes volt a megfelelÅ‘ tánclépéseket megtenni.

– Pontosan.

– Ha minden szót összevonnánk, elveszí­tenék a jelentésüket, vagy legalábbis nagyon megnehezí­tenék a megértést: szükség van a szünetekre, a szavak közti fehér helyekre.
Bólintott.

– Bár már jól bánsz a szavakkal, a fehér helyekkel még nem tudsz bánni. Amikor koncentrálsz, tökéletes a kezed. De amikor egyik szóról a másikra ugrik, megtorpan.

– Honnan tudja?

– Igazam van?

– Teljességgel igaza van. A másodperc töredékéig valóban elveszí­tem magam, mielÅ‘tt a következÅ‘ szóra összpontosí­thatnék. Ilyenkor olyan dolgok tódulnak a fejembe, amikre nem akarok gondolni.

– És te pontosan tudod, mi az.

Athena tudta, de nem mondott semmit, amí­g vissza nem értünk a sátorhoz, és a karjába nem vette a gyermekét. íšgy láttam, hogy a szeme megtelt könnyel, bár mindent megtett, hogy uralkodjon magán.

– Az emí­r mondta, hogy szabadságra mész.

Kinyitotta az autója ajtaját, beült, és elindí­totta a motort. Pár pillanatig csak a motor hangja törte meg a sivatag csendjét.

– Tudom, mirÅ‘l beszél – mondta végül. – Amikor í­rok, amikor táncolok, az a Kéz vezet, ami mindent megteremtett. Amikor az alvó Viorelt nézem, tudom, hogy tudja, hogy az apja iránt érzett szerelmem gyümölcse, pedig már több mint egy éve nem láttuk egymást. De nem…

Megint elhallgatott. Csöndje a fehér hely volt a szavak között.

– … de nem ismerem a kezet, amely elÅ‘ször ringatott. A kezet, amely beleí­rta nevemet az élet könyvébe.

Nem szóltam, csak bólintottam.

– Maga szerint ez fontos?

– Nem mindig. De a te esetedben, azt hiszem, fontos. Mert amí­g nem érinted meg ezt a kezet, addig nem fejlÅ‘dik tovább… mondjuk… a szépí­rásod.

– Nem hiszem, hogy meg kellene ismernem azt, aki soha nem vette a fáradságot, hogy szeressen.

Becsukta az ajtót, elmosolyodott, és elhajtott. Szavai ellenére tudtam, mi lesz a következÅ‘ lépése.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 19.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho