Tizenegyedik fejezet

Nabil Alaihi, életkora ismeretlen, beduin

Nagyon örülök, amiért elárulta, hogy Athena lakásában ki volt függesztve rólam egy kép, de nem hiszem, hogy bármi hasznát vette annak, amit tanítottam neki. Idejött a sivatag kellős közepébe, kéz a kézben egy hároméves kisfiúval. Kinyitotta a táskáját, elővett egy rádiómagnót, és leült a sátram elé. Tudom, hogy a városban engem szoktak ajánlani azoknak a külföldieknek, akik ki akarják próbálni a helyi konyhát, és rögtön mondtam neki, hogy túl korán van még a vacsorához.

– Nem azért jöttem – mondta a nő. – Az unokaöccse, Hamid, ügyfele a banknak, ahol dolgozom. Tőle tudom, hogy maga egy bölcs.

– Hamid csak egy bolond fiú. Lehet, hogy azt mondja rólam, bölcs vagyok, de még soha nem fogadta meg egyetlen tanácsomat sem. A bölcs nem én vagyok, hanem Mohamed, a Próféta, Allah áldása legyen rajta.

Rámutattam az autójára.

– Nem kéne egyedül autóznia egy olyan vidéken, amit nem ismer, csak így, vezető nélkül.

Válasz helyett bekapcsolta a magnót. Aztán nem láttam mást, csak ezt a nőt lebegni a dűnék fölött, és a gyermekét, aki csodálkozva és vidáman nézte. És hallottam a hangot, ami mintha az egész sivatagot betöltötte volna. Amikor befejezte, megkérdezte, hogy tetszett e.

Azt feleltem, hogy tetszett. A mi vallásunkban van egy szekta (a szóban forgó szekta a szúfizmus – a szerkesztő megjegyzése), amelynek tagjai azért táncolnak, hogy találkozzanak Allahhal – magasztaltassék az Ő neve!

– Hát jó – folytatta a nő, aki Athena néven mutatkozott be. – Gyerekkoromtól kezdve érzem, hogy közelednem kell Istenhez, de az élet minduntalan eltávolít tőle. A zenén keresztül tudok találkozni vele. De ez nem elég. Amikor táncolok, mindig látok egy fényt, és ez a fény most arra kér, hogy menjek tovább. Nem tudok tovább egyedül tanulni, most már szükségem van valakire, aki tanít.

– Bármi elég lehet – feleltem. – Mert Allah, az irgalmas, mindig közel van. Éljen erényesen, ennél több nem is kell.

De nem tudtam meggyőzni. Azt mondtam, hogy most nem érek rá, vacsorát kell készítenem annak a néhány turistának, akik idejönnek. Azt felelte, hajlandó várni akármeddig.

– És a gyermek?

– Miatta ne aggódjon.

Miközben előkészítettem az ételt, figyeltem a nőt és fiát: egyidősnek tűntek. Együtt szaladgáltak a dűnéken, nevettek, homokcsatát vívtak, levetették magukat a földre, és ott hemperegtek. Megérkezett a vezető három német turistával, akik ettek, majd sört kértek, mire elmagyaráztam nekik: a vallásom tiltja, hogy alkoholos italokat igyak vagy szolgáljak fel. Meghívtam a nőt és a fiát is vacsorára, és az egyik németet meglehetősen felvillanyozta a váratlan női jelenlét. Elmondta, hogy azt latolgatja, földet vásárolna a környéken, ugyanis hatalmas vagyont halmozott fel, és hisz a térség jövőjében.

– Nagyszerű – felelte a nő. – Én is hiszek benne.

– Esetleg elmehetnénk valahova máshova, hogy ott folytassuk a beszélgetést erről a témáról…

– Nem – szakította félbe, és átnyújtotta neki a névjegykártyáját. – Ha gondolja, keressen fel a munkahelyemen.

Amikor a turisták elmentek, leültünk a sátram elé. A kisfiú rögtön elaludt az ölében, hoztam magunknak takarókat, és néztük a csillagos eget. Végül ő törte meg a csöndet.

– Miért mondja Hamid, hogy maga egy bölcs?

– Talán mert türelmesebb vagyok nála. Egy időben őt is próbáltam beavatni a művészetembe, de Hamid inkább a pénzszerzéssel volt elfoglalva. Most biztosan meg van győződve róla, hogy bölcsebb nálam: van lakása, hajója, én meg itt lakom a sivatag közepén, és azt a kevés turistát szolgálom ki, aki idevetődik. Nem érti meg, hogy én elégedett vagyok azzal, amit csinálok.

– Tökéletesen megérti, hiszen mély tisztelettel beszél magáról mindenkinek. És mi az a művészet, amit említett?

– Ma láttam magát táncolni. Én ugyanezt teszem, csak nekem nem a testem táncol, hanem a betűim.

Meglepettnek tűnt.

– Az én közeledésem Allahhoz – magasztaltassék az Ő neve! – a kalligráfián, az egyes szavak tökéletes jelentésének keresésén keresztül vezet. Egy egyszerű betű is megköveteli, hogy adjunk bele minden erőt, ami benne rejlik, mintha kőbe akarnánk vésni a jelentését. Így, amikor a szent szövegek a papírra kerülnek, bennük van az ember lelke is, aki eszközül szolgált a terjesztésükben. És ez nemcsak a szent szövegekre igaz, hanem mindenre, amit papírra vetünk. Mert a kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az író lelkét.

– Megtanítaná nekem, amit tud?

– Először is: nem hiszem, hogy egy embernek, aki ennyire tele van energiával, volna türelme az ilyesmihez. Másodszor: ez a világ más, mint a maga világa, ahol mindent kinyomtatnak, anélkül hogy elgondolkodnának rajta – ha megengedi ezt a kis megjegyzést.

– Szeretném megpróbálni.

És az a nő, akit nyugtalannak, izgágának, vibrálónak gondoltam, akiről azt hittem, hogy képtelen egy pillanatig is egy helyben megülni, több mint hat hónapon keresztül minden pénteken eljött hozzám. A fia letelepedett egy sarokba, fogott néhány papírt és ecsetet, és ő is az alkotásnak szentelte magát erre az időre: lefestette, amit le kellett festenie, mert így rendelte az ég.

Láttam, micsoda erőfeszítésébe telik, hogy nyugton maradjon, és ne mozduljon el a helyes testtartásból, és gyakran megkérdeztem: „Nem gondolod, hogy más elfoglaltság után kellene nézned?” Erre mindig azt felelte: „Szükségem van erre, szükségem van rá, hogy megnyugtassam a lelkem, és még nem tanultam meg mindent, amit maga taníthat nekem.

A Vertex fénye azt mondja, hogy folytatnom kell.” Soha nem kérdeztem, mi az a Vertex, nem érdekelt.

Az első – és talán a legnehezebb – lecke ez volt:

– Türelem!

Az írás nemcsak egy gondolat kifejezése, hanem az eltöprengés minden egyes szó jelentésén. Egy arab költő szövegein kezdtünk el dolgozni, mert nem hiszem, hogy a Korán megfelelő lenne egy más vallásban nevelkedett ember számára. Minden betűt diktálnom kellene, és ő arra koncentrálna, amit csinál, nem pedig arra, hogy megtudja, mit jelent egy-egy szó, mondat vagy sor.

– Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a zenét Isten teremtette, és a gyors mozgás arra való, hogy az ember kapcsolatba léphessen önmagával – mondta Athena egyik együtt töltött délutánunkon. – Az évek során megtapasztaltam, hogy ez valóban így van, most pedig azt kell csinálnom, ami a legnehezebb a világon: le kell lassítanom a lépteimet. Miért ilyen fontos a türelem?

– Mert arra késztet, hogy odafigyeljünk.

– De amikor táncolok, akkor csak a lelkemnek engedelmeskedem, ami arra kényszerít, hogy valami nálam nagyobb dologra koncentráljak, és lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel – ha használhatom ezt a szót. Ennek segítségével már sok mindent megváltoztattam, többek között a munkámat is. Nem a lélek a legfontosabb?

– Dehogynem. Azonban ha a lelkednek sikerült kapcsolatba lépnie az agyaddal, még több dolgot meg tudsz majd változtatni.

Folytattuk a munkánkat. Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor olyasmit kell mondanom neki, amire talán még nem lesz fölkészülve, ezért igyekeztem minden percet kihasználni, hogy felkészítsem a lelkét. Elmagyaráztam neki, hogy a szót megelőzi a gondolat. A gondolatot pedig megelőzi az isteni szikra. Mindennek, az égvilágon mindennek jelentése van ezen a földön, és a legkisebb dolgokat is tekintetbe kell venni.

– Arra neveltem a testemet, hogy teljes egészében ki tudja fejezni a lelkem érzéseit – mondta.

– Hát most csak az ujjaidat neveld, hogy teljes egészében ki tudják fejezni a tested érzéseit. Így az egész erőd egy dologra koncentrálódik.

– Maga egy mester.

– Mi az a mester? Hát megmondom én: nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott.

Éreztem, hogy Athena fiatal kora ellenére már megtapasztalta ezt. Mivel az írás felfedi az ember személyiségét, megtudtam róla, hogy tudatában van annak, hogy szeretik, és nemcsak a fia, hanem a családja és egy férfi is. Azt is megtudtam, hogy titokzatos adottságokkal bír, de ismeretemet igyekeztem nem kimutatni előtte – mert igaz ugyan, hogy ezek az adottságok elősegíthetik az Istennel való találkozását, de ugyanakkor a vesztét is okozhatják.

Nemcsak a technikára tanítottam meg, hanem a kalligráfia filozófiáját is igyekeztem átadni neki.

– A toll, amivel a verseket írod, csak eszköz. Nincs saját tudata, annak az akaratnak engedelmeskedik, ami őt vezeti. És ebben nagyon hasonlít arra, amit úgy hívunk: „élet”. Rengeteg ember él a világon, akik csak egy szerepnek igyekeznek megfelelni, és soha nem értik meg, hogy a „Láthatatlan Anya” vezeti őket. Ebben a pillanatban, a kezedben – és az ecsetben, amely a vonalakat húzza – benne van lelked minden szándéka. Próbáld megérteni ennek a jelentőségét.

– Értem, és azt is látom, hogy szükség van némi eleganciára is. Mert maga azt kéri tőlem, hogy vegyek fel egy bizonyos testtartást, adjam meg a tiszteletet az anyagnak, amit felhasználok, és csak ekkor kezdjem el a munkát.

Így volt. És minél jobban tisztelte az ecsetet, annál inkább érezte, hogy az íráshoz derűs nyugalomra és eleganciára van szükség. A derűs nyugalom pedig a szívből jön.

– Az elegancia nem valami felszínes dolog, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse tiszteletét az élet és a munkája iránt. Ezért ha úgy érzed, hogy kényelmetlen a testtartásod, ne gondold, hogy hamis vagy művi: épp azért valódi, mert nehéz. Hozzájárul ahhoz, hogy mind a papír, mind a toll büszke legyen az erőfeszítéseire. A papír ettől kezdve nem csak színtelen, sík felület, mert a rá kerülő dolgok mélységet kölcsönöznek neki. Az elegancia a legmegfelelőbb póz, hogy amit írunk, az tökéletes legyen. Így van az élettel is: amikor a fölösleget eldobjuk, felfedezzük az egyszerűséget és a figyelmet: minél egyszerűbb és visszafogottabb a testtartásunk, annál szebb, bár eleinte kényelmetlennek tűnik.

Néha mesélt a munkájáról. Elmondta, mennyire lelkesedik érte, és hogy ajánlatot kapott egy nagyhatalmú emírtől. Az emír azért ment be a bankba, hogy találkozzon az igazgatóval, aki a barátja (az emírek ugyanis soha nem mennek oda pénzt kivenni: megvannak erre is az embereik). És ahogy Athenával beszélgetett, megemlítette, hogy olyasvalakit keres, aki foglalkozna a földek értékesítésével, majd megkérdezte, érdekli e esetleg a dolog.

Kinek állna érdekében földet venni a sivatag közepén, vagy egy olyan kikötő közelében, amely távol esik a világ középpontjától? De nem szóltam semmit, és utólag örülök is, hogy hallgattam.

Egyetlenegyszer beszélt egy férfi szerelméről, pedig akárhányszor csak turisták jöttek hozzám vacsorázni, és ott találták nálam, így vagy úgy mindig megpróbálták elcsábítani. Athenát ez egy csöppet sem zavarta, egészen addig, amíg valaki azt nem mondta, hogy ismeri a kedvesét. Erre elsápadt, és zavartan rápillantott a fiára, aki szerencsére nem figyelt fel a beszélgetésre.

– Honnan ismeri?

– Vicceltem – mondta a férfi. – Csak meg akartam tudni, hogy szabad e.

Athena nem felelt semmit, de megértettem, hogy az illető nem azonos a gyermek apjával.
Egy napon a szokásosnál korábban érkezett. Elmondta, hogy otthagyta az állását a bankban, és most ingatlanértékesítéssel foglalkozik, ezért több szabadideje van. Közöltem vele, hogy nem tudom előbb elkezdeni a tanítást, mert rengeteg dolgom van.

– Nem baj. Össze tudom kötni a két dolgot: a mozgást és a nyugalmat. Az örömöt és a koncentrációt.

Odament az autójához, kivette a magnót, és attól kezdve minden lecke előtt táncolt a sivatagban, miközben a kisfiú nevetve szaladgált körülötte. Amikor leült, hogy gyakorolja a kalligráfiát, a keze biztosabb volt, mint bármikor.

– Kétféle betű létezik – magyaráztam. – Az egyiket nagy precizitással rajzolják, de lélek nélkül. Ez esetben a kalligráfus, bár a technikát tökéletesen elsajátította, kizárólag a munkára koncentrál – és ezért nem fejlődik tovább, nem növekszik, munkája állandó önismétléssé válik, és egy napon abbahagyja az írást, mert merő rutinná vált a számára. A másik fajta betűt szintén a technika teljes birtokában alkotják, de emellett lélekkel is. Ezért szükséges, hogy az író ember szándéka azonos legyen a szó szándékával: ez esetben a legszomorúbb verssorok is levetkőzik a tragédiát, és egyszerű tényekké változnak, amiket a sors az utunkba vetett.

– Mit csinál a képeivel? – kérdezte a kisfiú tökéletes arabsággal. Bár nem sokat értett a beszélgetéseinkből, ő is próbált részt venni az anyja munkájában.

– Eladom őket.

– Én is eladhatom a képeimet?

– Sőt: el kell adnod őket. Egyszer majd meggazdagodsz belőlük, és támogathatod az édesanyádat.

Elégedett volt a válaszommal, és visszatért a képhez, amin éppen dolgozott: egy színes pillangóhoz.

– És én mit csináljak a szövegeimmel? – kérdezte Athena.

– Tudod, micsoda erőfeszítésedbe kerül a helyes testtartás felvétele és megtartása, a lélek elcsitítása, a szándék tisztázása, és minden egyes betű és szó tisztelete. De egyelőre csak gyakorolj tovább. Ha már sokat gyakoroltunk, nem kell többé minden egyes mozdulatra odafigyelnünk: ezek lassacskán létezésünk részévé válnak. De ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, rengeteget kell gyakorolnunk, ismételnünk. És ha még mindig nem elég, tovább kell ismételnünk és gyakorolnunk. Figyeld meg, hogy munkálja meg a vasat a jó kovács. A gyakorlatlan szemek számára folyton csak ugyanazt a kalapácsütést ismételgeti. De aki járatos a kalligráfia művészetében, az tudja, hogy ahányszor a kovács fölemeli a kalapácsot, hogy lesújtson vele, az ütés intenzitása mindig más lesz. A kéz ugyanazt a mozdulatot ismételgeti, de ahogy közeledik a vashoz, közben megérzi, hogy keményebben vagy gyengédebben kell e ráütnie. Így van ez az ismétléssel: bár minden alkalommal ugyanolyannak tűnik, valójában mindig változik egy kicsit. Eljön majd a pillanat, amikor már nem kell arra gondolnod, amit csinálsz. Te magad leszel a betű, a tinta, a papír és a szó.

Ez a pillanat csaknem egy év múlva jött el. Addigra Athenát már ismerték Dubaiban, ő maga is küldött hozzám vacsoravendégeket, és tőlük tudtam meg, hogy nagyon jól megy a karrierje: földeket értékesít a sivatagban! Egyik este, nagy kísérettel, személyesen megjelent nálam maga az emír. Megijedtem: nem voltam felkészülve a fogadására, de megnyugtatott, és háláját fejezte ki mindazért, amit az alkalmazottjáért teszek.

– Nagyszerű ember, és képességeit annak az ismeretnek tulajdonítja, amit magától tanul. Fontolgatom, hogy részesedést adjak neki a cégemből. És lehet, hogy elküldöm magához a többi dolgozómat is kalligráfiát tanulni, főleg most, hogy Athena kivesz egy hónap szabadságot.

– Nem sokra menne vele – feleltem. – A kalligráfia csak egy a sok mód közül, amit Allah – magasztaltassék az Ő neve! – elénk tárt. Elfogulatlanságra és türelemre, tiszteletre és eleganciára tanít, de mindezt megtanulhatjuk…

– … tánc közben is – fejezte be a mondatomat Athena is, aki akkor ért oda.

– Vagy ingatlanok értékesítésekor – tettem hozzá.

Amikor mindenki elment, a fiú pedig elnyúlt a sátor egyik sarkában, és majd leragadt a szeme az álmosságtól, Athena elé tettem a kalligráfia eszközeit, és megkértem, hogy írjon valamit. De egy szó közepén kivettem a kezéből a tollat. Eljött az ideje, hogy elmondjam neki, amit el kell mondanom. Azt javasoltam, hogy menjünk ki egy kicsit sétálni a sivatagba.

– Már mindent megtanultál, amit kell – mondtam. – Kalligráfiád egyre személyesebb, egyre spontánabb. Már nem csupán a szépség ismételgetése, hanem a személyes alkotás gesztusa. Megértetted, amit a nagy festők is tudnak: ahhoz, hogy áthághasd a szabályokat, előbb ismerned és tisztelned kell őket. Már nincs szükséged az eszközökre, amik ezt megértették veled. Már nincs szükséged a papírra, a tintára, a tollra, mert az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított. Egyszer elmesélted, hogy az ember, aki megtanított táncolni, a fejében képzelte magának el a zenéket – és mégis képes volt a megfelelő tánclépéseket megtenni.

– Pontosan.

– Ha minden szót összevonnánk, elveszítenék a jelentésüket, vagy legalábbis nagyon megnehezítenék a megértést: szükség van a szünetekre, a szavak közti fehér helyekre.
Bólintott.

– Bár már jól bánsz a szavakkal, a fehér helyekkel még nem tudsz bánni. Amikor koncentrálsz, tökéletes a kezed. De amikor egyik szóról a másikra ugrik, megtorpan.

– Honnan tudja?

– Igazam van?

– Teljességgel igaza van. A másodperc töredékéig valóban elveszítem magam, mielőtt a következő szóra összpontosíthatnék. Ilyenkor olyan dolgok tódulnak a fejembe, amikre nem akarok gondolni.

– És te pontosan tudod, mi az.

Athena tudta, de nem mondott semmit, amíg vissza nem értünk a sátorhoz, és a karjába nem vette a gyermekét. Úgy láttam, hogy a szeme megtelt könnyel, bár mindent megtett, hogy uralkodjon magán.

– Az emír mondta, hogy szabadságra mész.

Kinyitotta az autója ajtaját, beült, és elindította a motort. Pár pillanatig csak a motor hangja törte meg a sivatag csendjét.

– Tudom, miről beszél – mondta végül. – Amikor írok, amikor táncolok, az a Kéz vezet, ami mindent megteremtett. Amikor az alvó Viorelt nézem, tudom, hogy tudja, hogy az apja iránt érzett szerelmem gyümölcse, pedig már több mint egy éve nem láttuk egymást. De nem…

Megint elhallgatott. Csöndje a fehér hely volt a szavak között.

– … de nem ismerem a kezet, amely először ringatott. A kezet, amely beleírta nevemet az élet könyvébe.

Nem szóltam, csak bólintottam.

– Maga szerint ez fontos?

– Nem mindig. De a te esetedben, azt hiszem, fontos. Mert amíg nem érinted meg ezt a kezet, addig nem fejlődik tovább… mondjuk… a szépírásod.

– Nem hiszem, hogy meg kellene ismernem azt, aki soha nem vette a fáradságot, hogy szeressen.

Becsukta az ajtót, elmosolyodott, és elhajtott. Szavai ellenére tudtam, mi lesz a következő lépése.

A következő fejezet feltöltése: 19.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho