Paulo Coelho

Heron Ryan, 44 éves, újságí­ró

Senki nem gyújt gyertyát azért, hogy aztán az ajtó mögé zárja: a fény célja, hogy még több fényt gyűjtsön maga köré, hogy felnyissa a szemeket, hogy megmutassa a körülötte rejtÅ‘zÅ‘ csodákat.

Senki nem áldozza föl azt, ami számára a legfontosabb: a szeretetet.

Athenát kivéve.

Jóval a halála után egykori mestere megkért, hogy kí­sérjem el Prestopans városába, Skóciába. Ott, egy bizonyos feudális törvényt alkalmazva, amelyet a következÅ‘ hónapban el is töröltek, a város hivatalos bűnbocsánatban részesí­tett 81 személyt – valamint a macskáikat -, akiket a XVI. és a XVII. században végeztek ki boszorkánykodás vádja miatt.

Prestoungrange és Dolphinstoun báróinak szóvivÅ‘je szerint “žtöbbségüket konkrét bizonyí­ték hí­ján végezték ki, egyszerűen a tanúvallomások alapján, amelyekben a tanúk azt állí­tották, hogy a közelükben rossz szellemek jelenlétét érzik”.

Fölösleges volna újra fölidézni az Inkvizí­ció összes túlkapását, a kí­nzókamrákat, a gyűlölet és bosszú lángjával lobogó máglyákat. De Edda útközben rengetegszer elismételte, hogy van ebben az utólagos gesztusban valami, amit nem tud elfogadni: a város, illetve Prestoungrange és Dolphinstoun 14. bárója “žkegyesen megbocsát” a brutálisan kivégzett elí­télteknek.

– Hihetetlen, hogy a XXI. században még vannak olyan emberek – ártatlanokat meggyilkoló gazemberek leszármazottai -, akik úgy érzik, hogy jogukban áll “žmegbocsátani”. Te is tudod, Heron.

Igen, tudtam. íšj boszorkányüldözés veszi kezdetét. Ezúttal nem tűzzel és vassal, hanem gúnnyal és elnyomással. Jaj annak, aki véletlenül fölfedez magában valamilyen különleges képességet, és errÅ‘l beszélni merészel másoknak! Mindenütt bizalmatlanság fogadja majd. Még a családtagok is – a férj, a feleség, az apa vagy a gyermek, mindegy -, ahelyett, hogy büszkék lennének rá, megtiltják, hogy szóba hozza a témát, mert félnek, hogy a család nevetség tárgya lesz.

Amí­g nem ismertem Athenát, azt hittem, hogy ez az egész spirituális Å‘rület nem más, mint a kiábrándult emberiség becstelen kihasználása. Erdélybe is azért utaztam, hogy leleplezÅ‘ beszámolót í­rjak a vámpí­rokról: meg akartam mutatni az embereknek, hogy milyen könnyű Å‘ket becsapni. Hogy bizonyos hiedelmek milyen szilárdan tartják magukat a képzeletükben, bármilyen abszurdak legyenek is. És gátlástalan egyének milyen könnyen tudják Å‘ket manipulálni általuk. Amikor ellátogattam Drakula kastélyába, amit csak azért újí­tottak föl, hogy a turisták úgy érezzék, hogy valami rettentÅ‘ különleges helyen járnak, megkeresett egy kormánytisztviselÅ‘. Célzott rá, hogy (az Å‘ szavai szerint) “žjelentÅ‘s” jutalomban részesülök, ha majd a BBC bemutatja a filmet. Szerinte ugyanis én is hozzájárultam a mí­tosz újjáélesztéséhez, ezért pedig jutalmat érdemlek. Az egyik idegenvezetÅ‘ elmondta, hogy a látogatók száma évrÅ‘l évre nÅ‘, és ezt minden egyes beszámoló tovább növeli, még azok is, amelyek szerint a kastély hamisí­tvány, Vlad Dracul pedig egyszerű történelmi személyiség volt, akinek semmi köze a mí­toszhoz, ami egy Å‘rült í­r fejébÅ‘l pattant ki, aki soha nem is járt ezen a vidéken.

Abban a pillanatban megértettem, hogy bármilyen szigorú vagyok a tényekkel szemben, akaratlanul is támogatom a hazugságot, még akkor is, ha a szándékom ezzel éppen ellentétes. Hiába akarom demisztifikálni a kastélyt, hiszen az emberek abban hisznek, amiben akarnak. Igaza van az idegenvezetÅ‘nek: valójában én is a mí­toszt propagálom. Azon nyomban le is tettem a tervemrÅ‘l, pedig addigra már jelentÅ‘s pénzösszeget fektettem mind az utazásba, mind a kutatásba.

De erdélyi utazásom végül mégis mély nyomot hagyott az életemben: megismertem Athenát, aki az anyját kereste. A sors, a titokzatos, kérlelhetetlen sors, egy jelentéktelen szálloda még jelentéktelenebb halljában hozott össze minket. Tanúja voltam elsÅ‘ beszélgetésének Deidrével – vagyis Eddával, ugyanis jobban szereti, ha í­gy hí­vják. Tehetetlenül néztem végig azt a küzdelmet is, amit a szí­vem folytatott – hasztalan – a nÅ‘ vonzereje ellen, aki nem az én világom része volt. Tapsoltam, amikor a józan ész elveszí­tette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.

És ez a szerelem tette lehetÅ‘vé, hogy olyan szertartásokat nézzek végig, melyeknek a létezésérÅ‘l még csak nem is álmodtam, és tanúja legyek két megtestesülésnek és számos transzba esésnek. Azt gondolván, hogy csak a szerelem vakí­tott el, mindenben kételkedtem. De a kételkedés, ahelyett hogy megbéní­tott volna, csak még tovább lökött olyan óceánok felé, melyeknek létezésérÅ‘l azelÅ‘tt nem vettem tudomást. Ez az erÅ‘ segí­tett abban is, hogy szembeszálljak újságí­rótársaim cinizmusával, és cikkeket í­rjak Athenáról és munkájáról. S mivel a szerelem nem hal meg, ez az erÅ‘ Athena halála után is jelen van, de én semmire sem vágyom jobban, mint hogy elfelejtsem mindazt, amit láttam és megtanultam. Mert ebben a világban csak Athena kezét fogva tudtam mozogni.

Ez az Å‘ világa volt: az Å‘ kertjei, folyói, hegyei. Most, hogy elment, azt szeretném, ha minden újra a régi lenne: hogy megint a forgalmi dugókkal, Nagy-Britannia külpolitikájával, az adókkal meg az illetékekkel foglakozzak. íšjra azt akarom gondolni, hogy a mágia világa csak egy jól kidolgozott trükk. Hogy az emberek babonásak. Hogy amit a tudomány nem tud megmagyarázni, annak nincs létjogosultsága.

Amikor a portobellói összejövetelek kezdtek kicsúszni a kezei közül, számtalan vita folyt a viselkedésérÅ‘l. De Å‘szintén szólva ma már boldog vagyok, hogy soha nem hallgatott rám. Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszí­tünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez í­gy.

Én ezzel a bizonyossággal alszom el és ébredek nap mint nap: jobb í­gy, hogy Athena elment, még mielÅ‘tt leszállt volna a földi pokol mélységes bugyrába. Soha nem találta volna meg a lelki békéjét, azok után, hogy elkezdték “žportobellói boszorkányként” emlegetni. Élete egész hátralévÅ‘ része az Å‘ személyes álmainak a kollektí­v valóság ellen ví­vott kilátástalan harcából állt volna. Ismervén a természetét, az utolsó pillanatig harcolt volna, és minden energiáját és boldogságát arra pazarolta volna, hogy bebizonyí­tson valamit, amit senki, de senki nem hajlandó elhinni.

Ki tudja, talán Å‘ maga kereste a halált, miként egy hajótörött a szárazföldet. Talán hajnalonként elhagyatott metrómegállókban várta a támadókat, de azok csak nem jöttek. London legveszedelmesebb negyedeiben járkált, hogy rátaláljon a gyilkosára, de az csak nem jött. Kihí­vta az erÅ‘sek haragját, de azok csak nem rontottak rá.

Mí­g végül mégis elérte, hogy brutálisan meggyilkolják. De, ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem úszhatja meg, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életébÅ‘l. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bí­rjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszí­tjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk í­télve. A testünk tovább él, de a lelkünk elÅ‘bb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kiderí­teni, ki ölte meg a vidámságunkat, miféle okok vezérelték, és hol vannak a bűnösök.

És ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert Å‘k is a saját maguk által teremtett valóság foglyai – legyenek depressziósak vagy arrogánsak, impotensek vagy hatalmasok.

Nem értik és soha nem is érthetik meg Athena világát. Nem véletlenül mondom í­gy: Athena világa. Most már elfogadom, hogy csak átutazóban volt itt. Mint aki egy szépséges palotában vendégeskedik, és a legjobb ételeket eszi, miközben mindvégig tudatában van annak, hogy az egész csak egy ünnep, hogy a palota nem az övé, az ételért nem Å‘ fizetett, és majd egyszer csak kialszanak a fények, a házigazdák nyugovóra térnek, a cselédek elvonulnak a szobáikba, a kapu bezárul, és Å‘ újra az utcán találja magát, taxira vagy buszra várva, ami majd visszaviszi Å‘t a középszerűségbe, a hétköznapokba.

Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk és meg tudunk magyarázni. íšjra vágyom a gyorshajtásért kiszabott pénzbüntetésekre, a bankokban reklamáló emberekre, az idÅ‘járás miatti örökös panaszkodásra, a rémisztÅ‘ horrorfilmekre és a Forma 1-es közvetí­tésekre. Ez az a világ, amiben le kell élnem életem hátralévÅ‘ részét. MegnÅ‘sülök, gyerekeket nemzek, a múlt egy távoli emlék lesz csupán, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?

De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd, olyan egészen valóságos tárgyak társaságában, mint az a doboz cigaretta vagy az a pohár gin, ami most is itt van elÅ‘ttem. A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár ví­zért, és megértem, hogy a szellemekkel való küzdelemben olyan dolgokat kell felhasználni, amelyek nem képezik a valóság részét. Akkor – a nagyanyám tanácsát követve – egy nyitott ollót helyezek az éjjeliszekrényemre, hogy elvágja az álmaimat.

Másnap némi megbánással tekintek az ollóra. De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megÅ‘rülök.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 11.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho