Harmadik fejezet

Deidre O’Neill, 37 éves, orvos, ismertebb nevén Edda

Ha egy nap telefonál egy ismeretlen férfi, beszélget velünk egy picit, nem céloz semmire, nem mond semmi különöset, de megajándékoz minket a figyelmével, ami ritkán esik meg velünk, képesek vagyunk még aznap este ágyba bújni vele, viszonylag szerelmesen. Ilyenek vagyunk, és nincs ebben semmi rossz: a nÅ‘ természeténél fogva könnyedén kitárja magát a szeretetnek.

Ez a szeretet volt az, ami engem is kitárt, hogy találkozzam az Anyával, amikor 19 éves voltam. Athena is ennyi idÅ‘s volt, amikor elÅ‘ször esett transzba tánc közben. De ezen kí­vül nem volt bennünk semmi közös – csak az indulásunk ideje.

Minden másban mélységesen különböztünk egymástól, leginkább abban, ahogy az emberekkel bántunk. Mestereként mindent megtettem annak érdekében, hogy jó irányba tereljem a belsÅ‘ keresését. BarátnÅ‘jeként – bár nem vagyok biztos benne, hogy effajta érzéseim viszonzásra leltek – folyton próbáltam figyelmeztetni, hogy a világ még nem készült fel azokra a változásokra, amelyeket Å‘ véghez akar vinni. Emlékszem, mennyi álmatlan éjszakámba került a döntés, hogy végül hagyjam, azt tegye, amit jónak lát, és csak a szí­vére hallgasson, semmi másra.

A legnagyobb baja az volt, hogy XXII. századi nÅ‘ként akart élni a XXI. században – és ezt még csak nem is titkolta. Megfizetett érte? Kétségkí­vül igen. De ha megpróbálta volna elnyomni túláradó érzelmeit, azért még nagyobb árat kellett volna fizetnie. Keserű, frusztrált ember vált volna belÅ‘le, aki folyton azon sopánkodik, hogy “žmit gondolnak a többiek”, és azt hajtogatja, hogy “žezt még hadd intézzem el, majd utána foglalkozom az álmommal”, és örökké arra hivatkozik, hogy “žmég mindig nem jött el a megfelelÅ‘ pillanat”.

Mindenki tökéletes mesterre vágyik, de az az igazság, hogy bizony a mesterek is emberek, legyenek bár isteni taní­tásaik – és van itt valami, amit az emberek rettentÅ‘ nehezen fogadnak el: nem szabad összetéveszteni a taní­tót a taní­tással, a szertartást az eksztázissal, a szimbólum közvetí­tÅ‘jét magával a szimbólummal. A Hagyomány az életerÅ‘kkel való találkozásból fakad, nem pedig az emberekbÅ‘l, akik közvetí­tik. De gyengék vagyunk: vezetÅ‘ket kérünk az Anyától, amikor Å‘ csak jeleket akar küldeni az úton, amelyen végig kell mennünk.

Jaj azoknak, akik pásztorokat keresnek ahelyett, hogy a szabadságot keresnék! A magasabb energia karnyújtásnyira van mindannyiunktól, de elérhetetlen messzeségbe kerül mindazoktól, akik másokra hárí­tják a felelÅ‘sséget. Az e földön eltöltött idÅ‘nk szent, és minden pillanata ünnep.

De ennek a jelentÅ‘sége tökéletesen feledésbe merült, még a vallási ünnepek is elveszí­tették az eredeti értelmüket: ma már csak a strandolásra, a kirándulásra vagy a sí­elésre nyújtanak elsÅ‘rangú alkalmat. Nincsenek ma már rí­tusok. Hétköznapi tetteinket már nem tudjuk szakrális cselekedetekké változtatni. A fÅ‘zést idÅ‘pocsékolásnak tekintjük, ahelyett hogy a szeretetet változtatnánk étellé. A munkát isteni csapásként éljük meg, ahelyett hogy örömünket lelnénk tehetségünkben, és í­gy terjesztenénk az Anya energiáját.

Athena felszí­nre hozta a legnagyobb kincset, ami ott rejtÅ‘zik mindannyiunk lelkében, és nem számolt azzal, hogy az emberek még nem állnak készen arra, hogy elfogadják saját hatalmukat.

Mi, nÅ‘k, amikor az életünk értelmét vagy a megismerés útját keressük, mindig a négy klasszikus archetí­pus valamelyikével azonosulunk.

A Szűz (és itt most nem a szexualitásról beszélek) az a tí­pus, aki a teljes függetlenségen keresztül keresi az utat, és mindent, amit tanul, annak köszönhet, hogy képes egyedül szembenézni a kihí­vásokkal.

A Mártí­r a fájdalomban, az odaadásban és a szenvedésben találja meg az önmegismerés módját.

A Szent a határtalan szeretetben találja meg élete értelmét, és abban a képességben, hogy úgy adjon, hogy nem kér cserébe semmit.

A Boszorkány pedig a teljes és határtalan gyönyört keresi, hogy ezzel adjon értelmet létének.

Athena mind a négy volt egyszerre, ahelyett hogy kiválasztott volna egyet közülük, mint a többi hozzá hasonló nÅ‘.

Persze, hogy találhatunk mentséget a viselkedésére, hiszen mindenki, aki transzba vagy eksztázisba esik, elveszí­ti a kapcsolatot az Å‘t körülvevÅ‘ valósággal. De ez csak illúzió: a fizikai és a spirituális világ egy és ugyanaz. Isten arcát megláthatjuk egyetlen porszemben is, és ezt nem lehet eltörölni egy nedves szivaccsal. Az isteni nem tűnik el a porral együtt, hanem átváltozik a tiszta felületté.

Athenának jobban kellett volna vigyáznia magára. És ha komolyan elgondolkodom taní­tványom életén és halálán, úgy érzem, nekem is változtatnom kell egy kicsit a viselkedésemen.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 19.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho