Paulo Coelho

Giancarlo Fontana atya, 72 éves

Hát persze, hogy meglepÅ‘dtem, amikor az a rettenetesen fiatal pár eljött a templomba, hogy eskessem össze Å‘ket. Lukás Jessen-Petersent alig ismertem, és csak aznap tudtam meg, hogy családja, egy bizonytalan eredetű dán nemesi család, határozottan ellenzi ezt a frigyet. SÅ‘t, nemcsak a frigyet, hanem az egész Egyházat is.

Az apja kikezdhetetlen tudományos érvei alapján azt vallotta, hogy a Biblia, amelyre az egész vallás támaszkodik, nem egy könyv, hanem hatvanhat különbözÅ‘ kézirat összeollózása, és szerzÅ‘jének sem a neve, sem pedig a kiléte nem ismeretes. S hogy az elsÅ‘ és az utolsó könyv között csaknem ezer év telt el, ami több mint amennyi Amerika felfedezése óta idáig eltelt. Továbbá, hogy a majmoktól a madarakig a földkerekség egyetlen élÅ‘lényének sincs szüksége a Tí­zparancsolatra ahhoz, hogy tudja, miként viselkedjen. Az a lényeg, hogy betartsák a természet törvényeit, és a világ harmóniája fönnmarad.

Hát persze, hogy olvasom a Bibliát. És persze, hogy ismerem valamelyest a történetét. Csakhogy az emberek, akik í­rták, az Isteni Hatalom eszközei voltak, Jézus pedig egy sokkal erÅ‘sebb szövetséget kötött az emberekkel, mint a Tí­zparancsolat: ez pedig a szeretet. A madarak, a majmok és Isten bármely más teremtménye csak a beléjük táplált ösztönöket követik. Az emberi lény esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolog, mert mi ismerjük a szeretetet és a szeretet csapdáit.

Ennyi. Már megint prédikálok, pedig az Athenával és Lukással való találkozásomról kellene beszélnem. Amikor elbeszélgettem a fiúval – és azért nem gyóntatást mondok, mert nem egyezik a vallásunk, és nem kötelez a gyónási titoktartás -, megtudtam, hogy a családjában uralkodó antiklerikalizmus mellett óriási ellenállást váltott ki az a tény is, hogy Athena külföldi. Kedvem lett volna felszólí­tani, hogy idézzen olyan szakaszt a Bibliából, ami nem hitvallás, és mégis a jó érzés fölébresztése.

“žAz edomitát ne utáld, mert testvéred, sem az egyiptomit, mert jövevény voltál földjén.”

Pardon. Már megint a Bibliát idézem, de í­gérem, hogy most már uralkodni fogok magamon. Beszélgetésünk után legalább két órát töltöttem Sherine-nel – vagy Athenával, ahogy Å‘ szerette szólí­ttatni magát.

Athena rögtön kitűnt a többiek közül. Attól kezdve, hogy elkezdett a templomunkba járni, az volt az érzésem, hogy nagyon határozott célja van: szentté akar válni. Elmondta, hogy bár a vÅ‘legénye ezt nem tudja, a bejrúti polgárháború kitörése elÅ‘tt volt egy rendkí­vül különös élménye, ami nagyon hasonlí­tott Lisieux i Szent Terézéhez: vért látott az utcákon. Erre rá lehet fogni, hogy valamilyen gyermekkori trauma következménye, de tény, hogy ilyen élményt, amely “ža szent megszállottság” néven ismert, minden ember átél valamilyen szinten. Ilyenkor egy pillanatig úgy érezzük, hogy egész életünk igazolást nyert, bűneink megbocsáttattak, a szeretet mindennél erÅ‘sebb, és végérvényesen átváltoztathat minket.

De ugyanebben a pillanatban elfog minket a félelem. Ha teljesen átadjuk magunkat a szeretetnek, legyen az isteni vagy emberi, az azt jelenti, hogy lemondunk mindenrÅ‘l – beleértve a saját jólétüket és a döntéshozási képességünket. Azt jelenti, hogy a szó legmélyebb értelmében szeretünk. Valójában nem akarjuk azt a fajta megváltást, amit Isten szán nekünk: mi meg akarjuk Å‘rizni az ellenÅ‘rzést mindent lépésünk fölött, döntéseink teljes tudatában akarunk maradni, és magunk akarjuk megválasztani áhí­tatunk tárgyát.

A szeretet nem ilyen: jön, befészkeli magát, és átveszi az irányí­tást. Csak az erÅ‘s lelkűek bí­zzák rá magukat teljesen, és Athena erÅ‘s lelkű volt.

Olyan erÅ‘s, hogy órákat töltött elmélkedéssel. Kivételes tehetsége volt a zenéhez. Mondják, hogy táncolni is nagyon jól tudott, de mivel a templom nem alkalmas az ilyesmire, én itt csak zenélni hallottam. Minden reggel elhozta a gitárját, és énekelt a Szűzanyának, mielÅ‘tt elindult az egyetemre.

Emlékszem, amikor elÅ‘ször meghallottam. Már befejeztem a reggeli misét annak a kevés hí­vÅ‘nek, aki hajlandó télen is korán kelni, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem összeszedni a pénzt, amit a perselybe dobtak. Visszamentem – és akkor meghallottam a zenét, ami egészen más fénybe helyezte elÅ‘ttem a világot. Mintha egy angyal érintése suhant volna át a termen. Az egyik sarokban megpillantottam a húsz év körüli lányt, aki egyfajta eksztázisban adott elÅ‘ dicshimnuszokat a gitárjával, miközben mereven nézte a SzeplÅ‘telen Fogantatás szobrát.

Odamentem a perselyhez. A lány észrevett, és abbahagyta, amit csinált – de én intettem neki, hogy folytassa csak. Aztán leültem egy padra, behunytam a szemem, és hallgattam a zenét.

Abban a pillanatban mintha leszállt volna közénk a Mennyország, “ža teremtÅ‘, szent ihlet”. Mintha megértette volna, mi történik a szí­vemben, énekét elkezdte a csöndhöz igazí­tani. Amikor abbahagyta a játékát, elmondtam egy imát. Aztán tovább zenélt.

Tisztában voltam vele, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanatát élem át – egy mágikus pillanatot abból a fajtából, amelyet általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant. Ott voltam teljes egészében, múlt és jövÅ‘ nélkül, és nem volt más, csak az a reggel, az a zene, az a szépség, és a váratlan fohász. Egyfajta eksztázisba estem én is, átadtam magam az imádatnak, a hálának, hogy élek, és hogy családom minden tiltakozása ellenére a szí­vemre hallgatva választottam hivatást. A kis kápolna egyszerűsége, a lány hangja, a mindent elárasztó reggeli fény újra megértette velem, hogy Isten nagysága az egyszerű dolgokban mutatkozik meg.

Aztán, egy örökkévalóságnak tűnÅ‘ idÅ‘ múlva, rengeteg könny ontása után abbahagyta. Megfordult, és akkor láttam csak, hogy az egyik hí­vÅ‘ az. Attól kezdve barátok lettünk, és amikor csak tudtunk, áldoztunk ennek a közös zenés áhí­tatnak.

De a házasság ötlete teljesen váratlanul ért. Mivel jóban voltunk, megkérdeztem, mit gondol: hogyan fogadja majd Å‘t a fiú családja.

– Rosszul. Nagyon rosszul.

A lehetÅ‘ legfinomabban megkérdeztem tÅ‘le, hogy kényszerí­ti e valami a házasságkötésre.

– Szűz vagyok. Nem vagyok terhes.

Megkérdeztem, beszélt e már a saját családjával, amire igennel felelt: szülÅ‘k megrémültek, az anyja sí­rt, az apja fenyegetÅ‘zött.

– Amikor idejövök, hogy zenémmel a Szűzanyát dicsérjem, nem gondolok arra, hogy mit szólnak majd a többiek: csak megosztom vele az érzéseimet. És amióta az eszemet tudom, mindig í­gy volt: edény vagyok, amelyben az Isteni Energia meg tud nyilvánulni. És ez az energia most azt kéri tÅ‘lem, hogy szüljek gyermeket, hogy megadhassam neki mindazt, amit a saját vér szerinti anyám nem adott meg nekem: az oltalmat és a biztonságot.
Senki sincs biztonságban ezen a világon, feleltem. Még nagy jövÅ‘ áll elÅ‘tte, és sok idÅ‘ van még a teremtés csodájának megtestesüléséig. De Athena már döntött.

– Szent Teréz nem lázadt fel a betegség ellen, ami megtámadta. Éppen ellenkezÅ‘leg: a DicsÅ‘ség jelét látta benne. Szent Teréz jóval fiatalabb volt nálam, tizenöt éves volt, amikor belépett a kolostorba. Nem törÅ‘dve a tiltással, személyesen ment el a pápához. El tudja ezt képzelni, atyám? Beszélni a pápával! És sikerült elérnie a célját. Most ugyanez a DicsÅ‘ség valami sokkal könnyebbet és sokkal nagyszerűbbet kér tÅ‘lem, mint egy betegség: hogy legyek anya. Ha túl sokat várok, nem lehetek a gyermekem társa, túl nagy lesz köztünk a korkülönbség, és nem lesz közös az érdeklÅ‘désünk.

Ezzel nem lenne egyedül, vetettem ellene.

De Athena folytatta, mintha meg se hallott volna.

– Csak akkor vagyok boldog, ha arra gondolok, hogy Isten létezik, és meghallgat. De ez önmagában nem elég az élethez, és úgy érzem, nincs értelme semminek. Igyekszem vidámságot szí­nlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem. De mostanában gyakran fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Éjszakánként, elalvás elÅ‘tt, hosszú beszélgetéseket folyattok önmagammal, és könyörgök, hogy menjen ki a fejembÅ‘l ez a gondolat, hiszen hálátlanság lenne mindenkivel szemben, gyáva menekülés lenne, s tragédiát és nyomort szülne a világra. Reggelenként idejövök beszélgetni a Szűzanyával, és kérem, hogy szabadí­tson meg az ördögöktÅ‘l, akikkel éjszakánként beszélek. Eddig segí­tett, de most már kezdek elgyengülni. Tudom, hogy küldetésem van, amit eddig visszautasí­tottam, de most már vállalnom kell. És ez a küldetés az anyaság. Teljesí­tenem kell, különben megÅ‘rülök. Ha nem látom az életet, ami bennem növekszik, többé nem leszek képes elfogadni az életet, ami körülvesz.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 01.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho