Paulo Coelho

Lukás Jessen-Petersen, a volt férj

Amikor Viorel megszületett, én éppen betöltöttem a huszonkettedik évemet. Már nemcsak diák voltam, aki feleségül vette a volt évfolyamtársát, hanem férfi, akinek el kell tartania a családját, és óriási nyomás nehezedik a vállára. A szüleim persze meg sem jelentek az esküvÅ‘n, és minden anyagi támogatást ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy elválok a feleségemtÅ‘l, és magamhoz veszem a fiamat (jobban mondva csak apám mondta ezt, mert az anyám gyakorta telefonált zokogva, hogy Å‘rült vagyok, de Å‘ mégis annyira szeretné magához ölelni az unokáját). Reménykedtem benne, hogy idÅ‘vel, ha látják Athena iránt érzett szerelmemet és kitartásomat, megenyhülnek.

De nem enyhültek meg. így hát nekem kellett gondoskodnom a feleségemrÅ‘l és a gyermekemrÅ‘l. Kiiratkoztam a mérnöki karról. Erre felhí­vott az apám, és azzal fenyegetÅ‘zött, hogy ha í­gy folytatom, kizár az örökségbÅ‘l, ha azonban visszamegyek az egyetemre, megfontolja, hogy támogasson, “žátmenetileg”, ahogy Å‘ mondta. Visszautasí­tottam: az ifjúkori romantika megköveteli, hogy radikálisak legyünk. Azt mondtam, egyedül is meg tudom oldani a problémáimat.

Terhessége alatt Athena elkezdte jobban megértetni magát velem. És ezt nem a szexuális kapcsolatunkon keresztül tette – ami, bevallom, nagyon szemérmes volt -, hanem a zene által.A zene olyan régi, mint maga az ember – mint késÅ‘bb megtudtam. Őseink, akik barlangról barlangra jártak, nem tudtak túl sok dolgot magukkal vinni, de a modern régészet azt támasztja alá, hogy kevés élelmük mellett mindig volt a csomagjukban valamilyen hangszer, általában dob. A zene nemcsak megnyugtat és szórakoztat, hanem jóval több annál: világnézet. Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.

Elnézve Athenát, ahogy várandósan táncol, és ahogy gitározik a babának, hogy megnyugtassa, és megértesse vele, hogy szereti, hagytam, hogy engem is magával ragadjon, hogy világlátása az én életemet is megfertÅ‘zze. Amikor Viorel megszületett, hazajövet az elsÅ‘ dolgunk az volt, hogy itthon meghallgattattuk vele Albinoni Adagióját. Ha veszekedtünk, a zene ereje segí­tett átvészelni a nehéz pillanatokat – noha semmiféle logikus kapcsolatot nem látok a kettÅ‘ között, kivéve, ha a hippikre gondolok.

De hiába minden romantika: a pénzszerzéshez ez nem volt elég. Mivel nem játszom egyetlen hangszeren sem, és egy bárban sem lennék képes szórakoztatni a vendégeket, végül is csak egy épí­tÅ‘ipari cégnél tudtam elhelyezkedni gyakornokként, és szerkezeti számí­tásokat végeztem. Nagyon alacsony volt az órabérem, ezért igen korán elmentem otthonról, és csak késÅ‘ este tértem vissza. Alig láttam a fiamat – aki olyankor is aludt – és gyakorlatilag nem tudtam sem beszélgetni, sem szeretkezni a feleségemmel, aki teljesen kimerült. Minden éjjel azon törtem a fejem, mikor oldódnak meg a megélhetési gondjaink, és mikor élhetünk már emberhez méltó életet, amilyet érdemlünk? Bár általában véve egyetértek Athenával, amikor a diploma feleslegességérÅ‘l beszél, a mérnöki pályán (meg például a jogi vagy az orvostudományi) területen elengedhetetlen egy sor szakmai ismeret elsajátí­tása, hiszen emberéletek forognak kockán. Én pedig kénytelen voltam félbeszakí­tani a tanulmányaimat, és feladni az álmomat, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék.

És elkezdÅ‘dtek a viták. Athena a szememre vetette, hogy keveset foglalkozom a gyerekkel, akinek apára is szüksége van, és ha csak gyereket akart volna, azt nélkülem is meg tudta volna csinálni. Legalább nem okozott volna nekem annyi gondot. Nemegyszer becsaptam az ajtót, és kimentem az utcára, miközben azt kiabáltam, hogy nem ért meg engem, és én sem értem, hogy mehettem bele ebbe az “žÅ‘rültségbe”, hogy gyerekünk legyen húszévesen, mielÅ‘tt még megalapozzuk, legalább minimálisan, az egzisztenciánkat. Szép lassan felhagytunk a szeretkezéssel, talán a fáradtság miatt, talán az örökös veszekedések miatt.

Depressziós lettem, és úgy éreztem, hogy a nÅ‘, akit szerettem, csak kihasznált és manipulált. Athena észrevette egyre furcsább lelkiállapotomat, de ahelyett, hogy segí­tett volna, inkább elfordult tÅ‘lem, és csak Viorelre meg a zenére koncentrált. A munkámba menekültem. Ha néha beszéltem a szüleimmel, mindig azt kellett hallgatnom, hogy “žazért esett teherbe, hogy megfogjon magának”.

Másrészt nagyon felerÅ‘södött a vallásossága. Követelte, hogy azonnal kereszteltessük meg a fiunkat, mégpedig arra a névre, amit Å‘ talált ki – a román Viorelre. Azt hiszem, néhány bevándorlótól eltekintve Angliában senkit nem hí­vnak Viorelnek, de nagyon kreatí­vnak találtam az ötletet, és éreztem, hogy ezzel is valamiféle kapcsolatot keres ahhoz a múlthoz, amelyet nem is élt át – vagyis gyakorlatilag ahhoz a pár héthez, amit a nagyszebeni árvaházban töltött.

Én igyekeztem mindent elfogadni – de úgy éreztem, hogy a gyerek miatt veszí­tem el Athenát. Egyre gyakoribbá váltak köztünk a veszekedések, fenyegetÅ‘zött, hogy elhagy, mert Viorelre folyamatosan átárad a vitáink “žnegatí­v energiája”. Aztán egy este, újabb fenyegetÅ‘zéseket követÅ‘en, végül nem Å‘, hanem én mentem el hazulról, abban a hitben, hogy rögtön visszatérek, ha lehiggadtam egy kicsit.

Elindultam London utcáin, céltalanul, átkozva az életet, amit választottam, a fiút, akit elfogadtam, és a nÅ‘t, akit szemmel láthatólag nem érdekel már, hogy vele vagyok e vagy sem. Beléptem a legelsÅ‘ presszóba, az egyik metrómegálló közelében, és megittam négy whiskyt. Amikor este tizenegykor bezárt a presszó, bementem egy éjjel-nappali boltba, vettem még egy whiskyt, és leültem egy padra a téren, hogy tovább igyak. Megjelent egy fiatalokból álló banda, és az egyikük felszólí­tott, hogy osszam meg velük az italomat. Én nemet mondtam, erre megütöttek. Rögtön jöttek a rendÅ‘rök, és mindannyian a kapitányságon kötöttünk ki.

Engem rögtön elengedtek, miután vallomást tettem. Természetesen nem indí­tottam eljárást, mert semmi kedvem sem volt hónapokat tölteni azzal, hogy folyton megjelenjek a bí­róságon. Amikor hazaindultam, olyan részeg voltam, hogy rázuhantam az egyik rendÅ‘r asztalára, de Å‘, szerencsére, ahelyett hogy letartóztatott volna hatósági személy ellen elkövetett erÅ‘szak miatt, inkább kilökött az utcára.

És ott állt az egyik támadóm, aki megköszönte, hogy nem tettem feljelentést. Megjegyezte, hogy csupa sár és vér vagyok, és azt tanácsolta, hogy öltözzek át, mielÅ‘tt hazamegyek. Én pedig megkértem egy szí­vességre: hogy hallgasson meg, mert muszáj valakinek kiöntenem a szí­vem.

Egy órán keresztül hallgatta a sirámaimat. Valójában nem is neki beszéltem, hanem magamnak, annak a fiúnak, aki elÅ‘tt ott áll az egész élet, a fényes karrier, mögötte egy befolyásos család, amelynek kapcsolatai révén minden kapu kinyí­lhat elÅ‘tte. Csakhogy ez a fiú jelen pillanatban pontosan úgy néz ki, mint egy hampsteadi csavargó (Hampstead London egyik városrésze – a szerkesztÅ‘ megjegyzése), részeg, fáradt, levert, és nincs egy vasa sem. És mindez a felesége miatt, aki rá se hederí­t.

Mire a történetem végére értem, már tisztábban láttam a helyzetemet: az életet, amit én választottam, abban a hitben, hogy a szerelem mindent legyÅ‘z. Csakhogy ez nem igaz: gyakran éppen hogy szakadékba sodor, azzal a súlyosbí­tó körülménnyel, hogy általában a szeretteinket is magunkkal rántjuk. Vagyis jelen esetben nemcsak a saját életemet készültem tönkretenni, hanem Athena és Viorel életét is.

Akkor újra elismételtem magamban, hogy felnÅ‘tt férfi vagyok, aki méltósággal néz szembe a kihí­vásokkal, nem pedig holmi aranybölcsÅ‘be született úrfi. Hazamentem, Athena már aludt a babával a karján. Megfürödtem, még egyszer kimentem, hogy kidobjam a kukába a szennyes ruháimat, aztán lefeküdtem, furcsamód egészen józan állapotban.

Másnap kijelentettem, hogy el akarok válni. Megkérdezte, miért.

– Mert szeretlek. Szeretem Viorelt. És mostanában nem csinálok semmi mást, mint hogy folyton titeket okollak, amiért lemondtam az álmomról, hogy mérnök legyek. Ha vártunk volna egy kicsit, egész máshogy történtek volna a dolgok, de te csak a saját terveidre gondoltál, és engem kihagytál belÅ‘lük.

Athena nem felelt, mintha már várta volna, sÅ‘t – ha öntudatlanul is, de – maga provokálta volna ki, hogy ezt mondjam.

Vérzett a szí­vem, mert azt reméltem, hogy könyörögni fog: maradjak. De Å‘ nyugodt maradt, nem ellenkezett, és csak azzal volt elfoglalva, nehogy a baba meghallja a beszélgetésünket. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, soha nem szeretett, csak eszköz voltam, hogy megvalósí­thassa ezt az Å‘rült álmát, hogy tizenkilenc évesen teherbe essen.

Azt mondtam, hogy övé lehet a ház és a bútorok, de Å‘ visszautasí­tott: hazamegy a szüleihez egy idÅ‘re, állást keres, és aztán lakást bérel magának. Megkérdezte, tudom e majd támogatni a gyermek eltartásában. Azonnal igent mondtam.

Felálltam, még egyszer, utoljára hosszan megcsókoltam, és kérleltem, hogy maradjon itt, de Å‘ kijelentette: amint összepakolta a holmiját, visszaköltözik a szüleihez. Addig én beköltöztem egy olcsó szállodába, és minden éjjel azt vártam, hogy telefonál, és megkér, hogy menjek vissza hozzá és kezdjünk új életet – még arra is kész voltam, hogy ha kell, a régit folytassam vele, mert a különválás megértette velem, hogy a világon semmi nem olyan fontos számomra, mint a feleségem és a fiam.

Egy hét múlva végre felhí­vott. De csupán annyit mondott, hogy elvitte minden holmiját, és többet nem fog visszatérni. íšjabb két hét elteltével megtudtam, hogy egy kis padlást bérel a Basset Roadon, és mindennap meg kell másznia három emeletet, a gyermekkel a karján. Két hónap múlva aláí­rtuk a papí­rokat.

Az igazi családom örökre elhagyott. Az a család pedig, amelybe beleszülettem, tárt karokkal fogadott.

A válásunk és az azt követÅ‘ pokoli szenvedés után ismét föltettem magamban a kérdést, hogy nem volt e Å‘rült és elhibázott döntés mindent feladni a szerelemért, felelÅ‘tlenül, mint azok az emberek, akik kamaszkorukban túl sok szerelmes regényt olvastak, és mindenáron meg akarják ismételni Rómeó és Júlia történetét. De amikor valamelyest enyhült a fájdalmam – és erre egyetlen orvosság létezik: az idÅ‘ -, megértettem, mekkora ajándék volt az élettÅ‘l, hogy találkozhattam az egyetlen nÅ‘vel, akit szeretni tudtam. Minden vele töltött percért megérte, és a történtek ellenére habozás nélkül újra megismételném minden egyes lépésemet, ha módomban állna.

De az idÅ‘, azon kí­vül, hogy begyógyí­totta a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni. íšjra megnÅ‘sültem, és boldog vagyok a feleségem oldalán, és el sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküle. De ez nem jelenti azt, hogy megtagadom a múltamat, és kí­nosan ügyelek arra, hogy ne hasonlí­tgassam össze a két kapcsolatot, mert tudom, hogy a szeretetet nem lehet úgy mérni, ahogy egy út hosszát vagy egy épület magasságát.

És maradt valami nagyon fontos az Athenával való kapcsolatomból: egy fiú, az Å‘ nagy álma, amit nyí­ltan közölt velem, mielÅ‘tt összeházasodtunk. A második feleségemtÅ‘l is van egy fiam, és most már jobban föl vagyok készülve az apaság nehézségeire és örömeire, nem úgy, mint tizenkét évvel ezelÅ‘tt.

Egyszer, amikor elmentem Viorelért, hogy velem töltse a hétvégét, megpróbáltam felvetni a témát. Megkérdeztem Athenát, miért volt olyan nyugodt, amikor megmondtam neki, hogy el akarok válni.

– Mert az élet megtaní­tott némán szenvedni – felelte.

És csak ekkor ölelt át, és csak ekkor sí­rta el magát, hogy végre kiengedje a könnyeit, amiket azóta hordozott magában.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 05.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho