Paulo Coelho

Peter Sherney, 47 éves, a (törölve) Bank egyik fiókjának igazgatója a londoni Holland Parkban

Csak azért vettem föl Athenát, mert a családja az egyik legfontosabb ügyfelünk volt – elvégre a világ a kölcsönös érdekek körül forog. Mivel láttam, hogy túlságosan izgága, unalmas papí­rmunkát bí­ztam rá, abban a reményben, hogy hamarosan Å‘ maga kéri majd az elbocsátását. így azt mondhatnám az apjának, hogy én megpróbáltam segí­teni, de hiába.

VezetÅ‘i tapasztalatomnak köszönhetÅ‘en elég jól tudom diagnosztizálni az emberek lelkiállapotát, akkor is, ha nem mondanak semmit. Egy vezetÅ‘képzésen pedig megtanultam: ha meg akarsz szabadulni valakitÅ‘l, tegyél meg mindent azért, hogy végül elveszí­tse a türelmét, és jogosan küldhesd el.

Megtettem minden tÅ‘lem telhetÅ‘t, hogy elérjem a célom Athenával. Arra számí­tottam, hogy mivel a megélhetése úgysem függ ettÅ‘l a pénztÅ‘l, elÅ‘bb-utóbb rájön, hogy a korán kelés, a fia elszállí­tása a nagyszülÅ‘khöz, az egész napos monoton munka, aztán a fia elhozása a nagyszülÅ‘ktÅ‘l, a bevásárlás, a gyereknevelés, az esti altatás, majd másnap újabb három óra utazás a tömegközlekedési eszközökkel, nos, ez az egész macera teljesen fölösleges, és érdekesebb dolgokkal is eltölthetné az idejét. Napról napra ingerlékenyebb lett, és büszke voltam a stratégiámra: sikerülni fog. Elkezdett panaszkodni a lakására, azt mondta, hogy a tulajdonos, aki alatta lakik, minden éjjel bömbölteti a zenét, és már aludni sem tud tÅ‘le rendesen.

De aztán, egyik napról a másikra, egy csapásra minden megváltozott. ElÅ‘ször csak Athenában. Aztán az egész bankban.

Hogy is fogalmazzam meg ezt a változást? Nos, egy csapat együtt dolgozó ember olyan, mint egy zenekar. Egy jó vezetÅ‘ pedig a karmester, aki tudja, melyik hangszer hamis, melyik közvetí­t több érzelmet, és melyik az, amelyik csak követi a többit. Athena eleinte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül játszott a hangszerén. Mindig távolságtartó volt, nem osztotta meg a munkatársaival a magánéleti örömeit és bánatait, jelezve ezzel, hogy munkája végeztével minden idejét a fiának szenteli, és semmi másnak. Aztán egyszer csak elkezdett kipihentebbnek tűnni, és kommunikatí­vabb lett: mindenkinek elmesélte, akit érdekelt, hogy felfedezett egy fiatalí­tószert.

Ezzel persze kimondta a varázsszót: fiatalí­tó. Ami egy huszonegy éves lány szájából nem hangzik nagyon hitelesen. De az emberek mégis ugrottak rá, és rögtön elkezdtek kí­váncsiskodni, mi lehet az a titkos szer.

Athena hatékonysága jelentÅ‘sen megnÅ‘tt – pedig a munkaköre nem változott. A munkatársai, akik addig a “žjó reggelt”-re és a “žjó estét”-re korlátozták a vele való érintkezést, elkezdték ebédelni hí­vni. Amikor visszajöttek, elégedettnek tűntek, és az egész részleg produktivitása ugrásszerűen megnÅ‘tt.

Tudom, hogy a szerelmes emberek megfertÅ‘zik a környezetüket is, í­gy hát arra a következtetésre jutottam, hogy Athena találkozott valakivel, aki fontossá vált az életében.

Rákérdeztem, és igennel felelt, hozzátéve, hogy soha nem randevúzott egyetlen ügyféllel sem, de ez esetben nem utasí­thatta vissza a meghí­vást. Normális esetben azonnal elbocsátottam volna – a bank szabályzata ugyanis világosan kimondja, hogy ügyfelekkel szigorúan tilos bármiféle személyes kontaktust fenntartani. De addigra már észrevettem, hogy a viselkedése gyakorlatilag mindenkit megfertÅ‘zött. Egyes kollégák munka után meglátogatták, és tudomásom szerint két-három órát is eltöltöttek nála.

Igen veszélyes helyzet állt elÅ‘: a fiatal gyakornok, mindenféle elÅ‘zetes szakmai tapasztalat nélkül, aki ráadásul egészen addig visszahúzódó, sÅ‘t, olykor agresszí­v volt, hirtelen egyfajta természetes vezetÅ‘vé lép elÅ‘. Ha kirúgnám, azt gondolnák, féltékenységbÅ‘l teszem, és elveszí­teném a tekintélyemet. Ha megtartom, azt kockáztatnám, hogy pár hónapon belül elveszí­tsem az irányí­tást a csoportom felett.

íšgy döntöttem, hogy kivárok. És eközben a bankfiók energiája (utálom ezt a szót, mert szerintem nem jelent semmi konkrétat, kivéve, ha az elektromosságról beszélünk) elkezdett növekedni. Az ügyfelek elégedettek voltak, és egyre többen ajánlottak minket az ismerÅ‘seiknek. Az alkalmazottak vidámak voltak, s bár a munkájuk megduplázódott, mégsem kellett új dolgozókat felvennem, mert el tudták látni új feladataikat is.

Aztán egyszer csak levelet kaptam a fÅ‘nökeimtÅ‘l. Azt akarták, hogy utazzak Barcelonába, és tartsak elÅ‘adást az igazgatási módszeremrÅ‘l. Ugyanis szerintük anélkül növeltem a bevételt, hogy növekedtek volna a kiadásaim. Márpedig ez minden, ami az üzletembereket érdekli – meg az egész világot, mellesleg.

Miféle módszer?

Egyetlen érdemem az, hogy tudtam, honnan indult az egész, és behí­vtam Athenát az irodámba. Gratuláltam neki a kiváló produktivitásért, amit Å‘ egy mosollyal köszönt meg.

Aztán megtettem az elsÅ‘ lépést, óvatosan, nehogy félreértsen:

– És hogy van a barátja? Mindig is úgy gondoltam, hogy aki szeretetet kap, az még több szeretetet képes adni. Mivel foglalkozik?

– A Scotland Yardnál dolgozik. (A londoni városi rendÅ‘rséghez tartozó nyomozói részleg – a szerkesztÅ‘ megjegyzése.)

Nem akartam belemenni a részletekbe. De valahogy folytatnom kellett a beszélgetést, és nem volt vesztegetni való idÅ‘m.

– Észrevettem, hogy nagy változáson esett át, és…

– És a bank is?

Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Ha Å‘szinte vagyok, akkor a tanácsosnál nagyobb hatalmat adok neki, ha viszont nem vagyok egyenes, nem kapom meg a választ, amire szükségem van.

– Igen, a bank is. És szeretném elÅ‘léptetni.

– Utazni szeretnék. Muszáj egy kicsit kimozdulnom Londonból, hogy új horizontokat ismerjek meg.

Utazni? Most, amikor minden olyan jól megy, most akar elmenni? De, ha jól meggondolom: nem éppen ezt akartam én is?

– Többet segí­thetek a banknak, ha nagyobb felelÅ‘sséget kapok – folytatta.

Értem már – és ezzel kiváló alkalmat kí­nál nekem is. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Az “žutazás” azt jelenti, hogy eltávolí­tom, és visszaveszem a vezetést, de úgy, hogy közben nem kockáztatom az elbocsátást és az ezt követÅ‘ esetleges lázongást. De jól meg kell gondolnom a dolgot, mert mielÅ‘tt segí­t a banknak, még nekem kell segí­tenie. Most, hogy a fÅ‘nökeim is felfigyeltek a bank produktivitására, muszáj fenntartanom ezt az állapotot, mert ha nem sikerül, elveszí­tem a presztí­zsemet, és csak rosszabb helyzetbe kerülök, mint voltam. Néha megértem, miért nem tesznek meg mindent a kollégáim a növekedés érdekében. Ha nem sikerül nekik, alkalmatlannak kiáltják ki Å‘ket. Ha sikerül, akkor viszont kénytelenek tovább fejlÅ‘dni, tovább növekedni, mí­g végül infarktust nem kapnak.

A következÅ‘ lépést ismét nagyon óvatosan tettem meg: nem tanácsos ráijeszteni valakire, akibÅ‘l valami titkot szeretnénk kihúzni. Jobb, ha úgy teszünk, mintha belemennénk abba, amit kér.

– Igyekszem közvetí­teni a kérését a feletteseim felé. Egyébként nemsokára találkozom is velük Barcelonában, és éppen ezért hí­vtam ide magát. Helyes az a meglátás, miszerint bankunk azóta lendült fel, amióta, mondjuk, az emberek jobb kapcsolatba kerültek magával?

– Mondjuk inkább úgy, hogy jobb kapcsolatba kerültek önmagukkal.

– Igen. De maga által. Vagy tévedek?

– Tudja jól, hogy nem téved.

– Olvasott valamilyen könyvet az üzleti vezetésrÅ‘l, amit én nem ismerek?

– Nem olvasok ilyesmit. De szeretném, ha megí­gérné, hogy valóban átgondolja, amit kértem.

A Scotland Yardnál dolgozó barátjára gondoltam. Ha megí­gérem, és nem teljesí­tem, akkor számí­tsak valamilyen megtorlásra? Lehet, hogy tÅ‘le tanult meg valami hipermodern módszert, ami bámulatos eredményekkel jár?

– Mindent elmesélek, akkor is, ha nem teljesí­ti az í­géretét. De nem tudom, lesz e bármi eredménye, ha nem csinálja végig, amire taní­tom.

– Azt a bizonyos “žfiatalí­tó gyakorlatot”?

– Pontosan.

– Nem elég elméletben ismerni?

– Talán. Az, aki nekem taní­totta, szintén csak egy leí­rásból ismerte meg.

í–rültem, hogy nem kényszerülök olyasmit csinálni, ami kí­vül esik a hatáskörömön, vagy ellentmond az elveimnek. Bár be kell vallanom, hogy a lelkem mélyén engem is nagyon érdekelt ez a história, hiszen én is arra vágytam, hogy megújí­tsam az energiáimat.

Megí­gértem, hogy megteszek minden tÅ‘lem telhetÅ‘t, és Athena elkezdett mesélni egy hosszú, ezoterikus táncról, ami valami Vertex (Csúcs vagy Tengely – nem emlékszem pontosan) keresését szolgálja. Miközben hallgattam, próbáltam objektí­ven szemlélni a képzelgéseit. Egy órányi beszélgetés nem volt elég, ezért megkértem, hogy másnap jöjjön vissza, és segí­tsen megí­rni a beszámolót, amit majd elÅ‘adok a bank igazgatóságának. Beszélgetésünk egyik pillanatában rám mosolygott, és azt mondta:

– Ne féljen többé-kevésbé pontosan leí­rni, amit mondok. íšgy gondolom, hogy az igazgatóság is olyan emberekbÅ‘l áll, mint amilyenek mi vagyunk. Ők is hús-vér emberek, és bizonyára rettentÅ‘en érdeklik Å‘ket a nem hagyományos módszerek.

Athena nagyot tévedett: Angliában a hagyomány mindig erÅ‘sebb, mint az újí­tó szándék. De miért is ne kockáztathatnék – már amennyiben nem veszélyeztetem az állásomat. Persze, tudtam, hogy mivel ez az egész nagyon abszurdan hangzik, kicsit át kell alakí­tani, és úgy kell a többiek elé tárni, hogy Å‘k is megértsék. De ennyi elég is.

MielÅ‘tt belekezdtem barcelonai elÅ‘adásomba, egész reggel ezt ismételgettem magamban: “žmódszerem” eredményes, és csak ez számí­t. Olvastam néhány kézikönyvet, és megtanultam: ahhoz, hogy egy új ötlettel a lehetÅ‘ legnagyobb hatást érjük el, elÅ‘adásunk struktúráját úgy kell felépí­tenünk, hogy ösztönözze a hallgatóságot. Ezért amikor megszólí­tottam a luxushotelban összegyűlt bankárokat, mondandómat egy Szent Pál-idézettel kezdtem: “žIsten a legfontosabb dolgokat elrejtette a bölcsek elÅ‘l, mert Å‘k nem érthetik meg az egyszerűt, és felfedte azokat az egyszerű szí­vűek elÅ‘tt.” (Itt nem lehet tudni, hogy Jézus szavaira utalt e – Máté 11,25 – ahol azt mondja, hogy “žíldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elÅ‘l, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” -, vagy inkább Pál szavaira – 1Kor 1,27 – aki azt mondja: “žami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyení­tse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyení­tse az erÅ‘seket” – a Szerk.)

Amikor ezt kimondtam, minden hallgatóm, aki idáig grafikonokat és statisztikákat elemzett, elnémult. Azt gondoltam, hogy most aztán lÅ‘ttek az állásomnak, mégis folytattam. ElÅ‘ször is azért, mert alapos kutatásokat végeztem a témában, és tudtam, mirÅ‘l beszélek, megérdemeltem hát a bizalmat. Másodszor pedig azért, mert bár egyes pillanatokban kénytelen leszek elhallgatni Athena óriási hatását a folyamatra, egészében véve azért mégsem hazudok.

– Felfedeztem, hogy dolgozóink motiválásához manapság több kell, mint a kiváló továbbképzÅ‘ központjainkban tartott tréningek. Mindannyiunknak van egy ismeretlen részünk, ami ha felszí­nre kerül, csodákra képes. Mindannyiunknak megvan rá az oka, hogy miért dolgozzunk: hogy etessük a gyerekeinket, hogy pénzt keressünk és eltartsuk magunkat, hogy igazoljuk a létjogosultságunkat, vagy hogy hozzájussunk egy szelet hatalomhoz. De utunk során vannak unalmas szakaszok, és a titok abban rejlik, hogyan tudjuk átalakí­tani ezeket a szakaszokat az önmagunkkal való találkozássá, vagy valami fennköltebbé. Például: a szépség nem feltétlenül jár gyakorlati haszonnal, mégis úgy keressük, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élÅ‘sködÅ‘ket. A madarak Darwin szerint azért énekelnek, hogy felhí­vják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat.

Itt egy genfi üzletember félbeszakí­tott, mondván, ragaszkodik a tárgyilagosabb elÅ‘adásmódhoz. De a vezérigazgató biztatott, hogy folytassam, és ez fellelkesí­tett.

– Darwin, akinek sikerült megí­rnia azt a könyvet, amely megváltoztatta az emberiség gondolkodását (A fajok eredete, 1871, amelyben egy majomfaj természetes evolúcióját mutatja be – a Szerk.), azt is mondja, hogy mindazok, akiknek sikerül szenvedélyt ébresztenie valakiben, azt a szertartást ismétlik meg, ami már a barlanglakó emberek idejében kialakult: akkor ugyanis létfontosságú volt az udvarlás, hogy az emberiség fennmaradhasson, és fejlÅ‘dhessen. Kérdezem: mi különbség van az emberi faj fejlÅ‘dése és egy bank fejlÅ‘dése között? Semmi. MindkettÅ‘ ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik: csak a legéletképesebbek maradnak fenn és fejlÅ‘dnek tovább.

Ennél a résznél el kellett mondanom, hogy gondolataim kidolgozásában segí­tségemre volt az egyik alkalmazottam, Sherine Khalil is.

– Sherine, aki jobban szereti, ha Athenának hí­vják, új viselkedésformát hozott a munkahelyére: mondjuk úgy, hogy a szenvedélyt. Igen, a szenvedélyt, ami eszünkbe sem jutna, ha kölcsönökrÅ‘l és könyvelési táblázatokról van szó. A dolgozóim a zene segí­tségével jobban ki tudják szolgálni az ügyfeleiket.

Most egy másik üzletember szakí­tott félbe, mondván, hogy ez már régi trükk: a szupermarketek is ezt alkalmazzák, amikor olyan zenéket hallgattatnak a vásárlókkal, amik vásárlásra ösztönzik Å‘ket.

– De én nem azt mondom, hogy a munkahelyünkön hallgatunk zenét. Nem errÅ‘l van szó: az embereim megváltoztatták az életmódjukat, mert Sherine, vagy Athena, ha úgy tetszik, megtaní­totta Å‘ket táncolni, mielÅ‘tt elindulnak a mindennapi munkába. Nem tudom pontosan, miféle mechanizmusokat indí­t ez el az emberben – én vezetÅ‘ként csak az eredményekért vagyok felelÅ‘s, a folyamatért nem. Én nem táncoltam. De megértettem, hogy alkalmazottaim a táncon keresztül közelebb kerülnek ahhoz, amit csinálnak.

Mindannyian abba az értékrendbe születtünk bele, és abban élünk ma is, amely azt hangoztatja: az idÅ‘ pénz. Azt pontosan tudjuk, hogy mit jelent a pénz. De vajon az idÅ‘ mit jelent? A nap huszonnégy órából, pillanatok végtelen sorából áll. Minden pillanatot ki kell használnunk, amikor csinálunk valamit, vagy épp csak elmélkedünk az életrÅ‘l. Ha lelassulunk, minden sokkal tovább tart. Persze í­gy tovább tart a mosogatás is, meg az egyenlegek összeadása, meg a beérkezÅ‘ összegek jóváí­rása, vagy a jelzáloghitelek elbí­rálása, de miért ne használhatnánk ezt az idÅ‘t arra, hogy közben kellemes dolgokra gondoljunk, vagy csak örüljünk az életnek?

A bank elsÅ‘ embere meglepetten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta, folytassam, és meséljek el mindent részletesen, de a jelenlévÅ‘k egy része már kezdett fészkelÅ‘dni.

– Tökéletesen értem, mirÅ‘l beszél – szólalt meg. – Tudom, hogy az alkalmazottai azért kezdtek el lelkesebben dolgozni, mert a napnak legalább egy pillanatában kapcsolatba léphettek önmagukkal. Szeretném megköszönni, hogy elég bátor és rugalmas ahhoz, hogy megosszon velünk egy ilyen kevéssé ortodox elképzelést, ami kiváló eredményeket hoz. De, ha már az idÅ‘rÅ‘l van szó, mivel ez egy konferencia, figyelmeztetem, hogy már csak öt perce van befejezni az elÅ‘adását. Megpróbálna összeállí­tani egy listát a fÅ‘bb pontokról, amelyek lehetÅ‘vé teszik, hogy más fiókokban is alkalmazhassuk a módszereit?

Igaza volt. A jelenlegi állásomra nézve talán elÅ‘nyös lehet mindaz, amit elmondtam, de a további elÅ‘menetelemre nézve végzetes következményekkel járhat, ezért úgy határoztam, hogy megpróbálom röviden összefoglalni a mondandómat.

– Személyes megfigyeléseimre alapozva Sherine Khalillal együtt kidolgoztam néhány pontot, amit a legnagyobb örömmel osztok meg mindenkivel, akit érdekel. A legfontosabbak a következÅ‘k:

1. Mindannyiunknak van olyan rejtett képessége, amely valószí­nűleg örökre ismeretlen is marad. Mégis a szövetségesünkké tehetjük. Mivel lehetetlen megmérni vagy gazdasági értékkel felruházni, sohasem kerül szóba, de itt és most emberekhez beszélek, és biztos vagyok benne, hogy értik, mirÅ‘l van szó, legalábbis elméletben.

2. Az én bankfiókom dolgozóinak esetében ez a képesség egy tánc hatására jött elÅ‘, amely olyan ritmusra épül, amely tudomásom szerint ízsiából származik. De nem is érdekes, honnan jön: egyedül az számí­t, hogy az emberek ki tudják fejezni a testükkel, amit a lelkük üzen. Tudom, hogy a “žlélek” szót itt aligha értik, ezért inkább az “žintuí­ció” szót használnám helyette. És ha ezt sem fogadják el, akkor mondjunk helyette “želemi érzéseket”, mert í­gy tudományosabban hangzik, bár kevesebbet jelent, mint az elÅ‘bbiek.

3. Munkába indulás elÅ‘tt, tornagyakorlatok vagy aerobik helyett arra ösztönzöm a dolgozóimat, hogy legalább egy órát táncoljanak. Ez serkenti a testet és a lelket, és í­gy azzal kezdik a napot, hogy egyfajta kreativitást követelnek maguktól, majd az í­gy felgyülemlett energiát a munkájuk során hasznosí­tják.

4. Az ügyfelek és az alkalmazottak ugyanabban a világban élnek: a valóság nem más, mint elektromos ingerek sora az agyunkban. AmirÅ‘l úgy véljük, hogy “žlátjuk”, az csak egy inger fejünk egyik sötét zugában. Mindazonáltal megpróbálhatjuk megváltoztatni ezt a valóságot, ha egy hullámhosszra kerülünk. Valamely, számomra érthetetlen módon az öröm ragályos, ahogy a lelkesedés és a szeretet is az. De éppí­gy ragályos a szomorúság, a depresszió és a gyűlölet is – vagyis mindazok a dolgok, amelyeket az ügyfelek és a munkatársak “žintuití­v módon” észlelnek. Hogy növeljük a teljesí­tményünket, olyan mechanizmusokra van csupán szükségünk, amelyek fenntartják bennünk a pozití­v ingereket.

– Ez nagyon ezoterikusan hangzik – jegyezte meg egy nÅ‘, aki egy kanadai bank részvényalapjait kezelte.

Kicsit elveszí­tettem a fonalat – úgy éreztem, hogy nem sikerült meggyÅ‘znöm senkit. íšgy tettem, mintha nem vennék tudomást a megjegyzésérÅ‘l, és kreativitásomat segí­tségül hí­vva egy technikai javaslattal fejeztem be az elÅ‘adásomat:

– A banknak olyan kutatásokba kellene befektetnie, amelyek azt vizsgálják, hogyan jön létre ez a ragály, és akkor sokkal több hasznot könyvelhetnénk el.

Annyira elégedett voltam ezzel a lezárással, hogy a fennmaradó két percemmel nem is kí­vántam élni. A konferencia befejeztével, egy igazán kimerí­tÅ‘ nap végén, a vezérigazgató vacsorázni hí­vott – a többi kolléga füle hallatára, mintha meg akarná nekik mutatni, hogy támogatja az elképzeléseimet. AzelÅ‘tt soha nem volt ilyen lehetÅ‘ségem, és ki akartam használni a vissza nem térÅ‘ alkalmat: beszélni kezdtem a dolgozóim megdöbbentÅ‘ teljesí­tményérÅ‘l, a költségvetésrÅ‘l, az értéktÅ‘zsdék problémáiról és az új piacok felkutatásáról. De a vezérigazgató félbeszakí­tott: sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Athenától tanultam.

Végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, személyes sí­kra terelte a beszélgetést.

– Tudom, mirÅ‘l beszélt az elÅ‘adásában, amikor megemlí­tette az idÅ‘ problémáját. Ez év elején, amikor a szabadságomat töltöttem, elhatároztam, hogy kiülök egy kicsit a kertembe. Kivettem az újságot a postaládából. Semmi fontos – csak amirÅ‘l az újságí­rók eldöntötték, hogy feltétlenül tudnunk kell róla, figyelemmel kell kí­sérnünk, és állást kell foglalnunk az ügyben. Gondoltam, felhí­vok valakit az alkalmazottaim közül, de ezt is hamar elvetettem, hiszen nyilván mindenki a családjával volt. Feleségemmel, gyerekeim és unokáim társaságában megebédeltem, aludtam egyet, majd amikor fölébredtem, följegyeztem pár dolgot, de láttam, hogy még mindig csak délután két óra van, és a szabadságom is csak két nap múlva telik le, és bármennyire szeretek is együtt lenni a családommal, egyszer csak elkezdtem feleslegesnek érezni magam. Másnap, hogy kihasználjam a szabadidÅ‘met, kivizsgáltattam a gyomromat, de szerencsére nem találtak semmi komolyat. Elmentem a fogorvoshoz, aki azt mondta, hogy semmi baja nincs a fogaimnak. Ismét megebédeltem a feleségemmel, a gyerekeimmel és az unokáimmal, ismét aludtam, és délután kettÅ‘kor ismét arra ébredtem, hogy meg kell állapí­tanom: semmi, de semmi sem akad, amivel el tudnám foglalni magamat. Megrémültem: nem lenne valami dolgom? Amikor munkát akarok találni magamnak, általában nem okoz problémát: mindig van valami, amit el kell végezni, egy projekt, amit ki kell dolgozni, egy villanykörte, amit ki kell cserélni, száraz falevelek, amiket össze kell gereblyézni, könyveket pakolni, dokumentumokat rendezni a számí­tógépen, más egyéb. De mi történik, ha a teljes ürességgel kell szembenéznünk? És ebben a pillanatban eszembe jutott valami rettenetesen fontos: a képeslap, ami ott hevert az í­róasztalomon. Feltétlenül el kell mennem a postára, ami egy kilométerre van a házamtól, és fel kell adnom ezt az ünnepi képeslapot. Aztán elcsodálkoztam: miért kell éppen ma elküldenem? Nem lehet, hogy í­gy maradjak, ahogy vagyok, és ne csináljak semmit? Egy sor gondolat suhant át az agyamon: barátok, akik máris olyan dolgokon aggodalmaskodnak, amik még meg sem történtek, ismerÅ‘sök, akik életük minden percére találnak maguknak valamilyen abszurd elfoglaltságot, értelmetlen beszélgetések, hosszú telefonálások, melyek során nem hangzik el semmi fontos. Láttam, hogyan találnak maguknak feladatot a fÅ‘nökeim, csak hogy igazolják rátermettségüket, és láttam alkalmazottakat, akik megijednek, mert aznap nem bí­ztak rájuk semmi fontosat, és ez akár azt is jelentheti, hogy feleslegessé váltak. És látom a feleségemet, aki azon gyötrÅ‘dik, hogy elvált a fiunk, meg a fiamat, aki azon gyötrÅ‘dik, hogy a gyereke rossz jegyeket hoz az iskolából, valamint az unokámat, aki pedig majd belehal a félelembe, hogy elszomorí­tja a szüleit és nagyszüleit – holott mindannyian tudjuk, hogy ezek a jegyek nem is fontosak. Hosszú és kemény harcot ví­vtam önmagammal, hogy ne keljek fel tüstént a helyemrÅ‘l. És az aggódás lassan, nagyon lassan átadta a helyét a nyugodt szemlélÅ‘désnek, és elkezdtem hallgatni a lelkemet – vagy intuí­ciómat, vagy elemi érzéseimet, ki miben hisz. Akárhogy is, ez a részem majd meghalt azért, hogy beszélhessen, én viszont mindig elfoglalt voltam, és nem értem rá meghallgatni. Az én esetemben nem a tánc, hanem a hangok és a mozgás teljes hiánya, a tökéletes csönd és nyugalom idézte elÅ‘, hogy kapcsolatba kerültem önmagammal. És ha hiszi, ha nem, rengeteg dolgot megtudtam a problémákról, amik foglalkoztattak – pedig ezek a problémák nyomtalanul eltűntek, miközben ott üldögéltem. Nem láttam meg Istent, de világossá vált számomra, milyen döntéseket kell hoznom.

MielÅ‘tt kifizettük a számlát, azt tanácsolta, hogy küldjem el azt az alkalmazottat Dubaiba, ahol a bankunk új fiókot készül nyitni – ami mellesleg rendkí­vül kockázatos vállalkozás. Kiváló igazgatóként tisztában kellett lennem azzal, hogy mindent megtanultam már, amire szükségem lehetett, és most nincs más dolgom, mint hogy biztosí­tsam a folytonosságot – tehetséges dolgozómra nagyobb szükség lehet egy új helyen. A vezérigazgató, anélkül hogy tudta volna, segí­tett teljesí­tenem az Athenának tett í­géretemet.

Amikor visszamentem Londonba, rögtön közöltem is vele az ajánlatot. Azonnal elfogadta. Mondta, hogy folyékonyan beszél arabul (ezt már tudtam, hiszen ismerem apja származását). De mi nem arabokkal akartunk üzletelni, hanem külföldiekkel. Megköszöntem a segí­tségét – érdekes módon egyáltalán nem volt kí­váncsi az elÅ‘adásomra, csak annyit kérdezett, hogy mikor pakolja össze a holmiját.

A mai napig nem tudom, hogy igaz e ez a história a Scotland Yardnál dolgozó szeretÅ‘rÅ‘l.

Azt hiszem, hogy ha igaz volna, már elfogták volna Athena gyilkosát. Különben meg egy szót sem hiszek abból, amit az újságok í­rtak az ügyrÅ‘l. Elmondhatom magamról, hogy értek a pénzhez, sÅ‘t, még azt is van szerencsém tudni, hogy a tánc segí­ti a dolgozóimat a jobb munkavégzésben, de azt soha nem fogom megérteni, miért van, hogy a világ legjobb rendÅ‘rsége egyes gyilkosokat el tud kapni, másokat viszont futni hagy.

Ennek azonban már semmi jelentÅ‘sége nincs.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 16.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho