Paulo Coelho

Samira R. Khalil, Athena anyja

Mintha egyszerre háttérbe szorult volna mindaz, amit elért: a szakmai sikerei, a jó keresete, az új szerelme, ami boldoggá tette, a vidámsága, amikor az unokámmal játszott. Nagyon megrémültem, amikor Sherine közölte, hogy úgy döntött, megkeresi a vér szerinti anyját.

Eleinte persze vigasztalt a gondolat, hogy már nem létezik az az adoptációs központ, a dokumentumok elvesztek, a hivatalnokok hajlí­thatatlanok, a kormány most omlott össze, és nem lehet odautazni, vagy hogy a méh, amely kihordta, talán már nincs is ezen a világon. De ezek csak pillanatnyi vigaszok voltak: a lányom világéletében képes volt bármire, és a lehetetlennek tűnÅ‘ helyzeteken is úrrá tudott lenni.

Egészen addig tabutéma volt ez a családunkban. Sherine tudta, hogy örökbe fogadtuk, hiszen a bejrúti pszichiáter azt javasolta, hogy amint elég idÅ‘s lesz ahhoz, hogy megértse, mondjunk el neki mindent. De soha nem látszott rajta, hogy kí­váncsi volna rá, honnan jött: az Å‘ otthona Bejrútban volt, amikor még ott lakott a családunk.

Amikor egy barátnÅ‘m örökbe fogadott fia tizenhat évesen öngyilkos lett, mert a szüleinek született egy saját gyermeke, úgy döntöttünk, hogy mi nem növeljük tovább a családunkat, és mindent megtettünk azért, hogy Sherine megértse: Å‘ minden örömünk és szomorúságunk, minden szeretetünk és reményünk forrása. De úgy látszik, felesleges volt minden erÅ‘feszí­tésünk: Istenem, hogy lehetnek a gyermekek ilyen hálátlanok!
Ismervén a lányomat, jól tudtam, hogy nem érdemes vitába szállnom vele. A férjemmel egy hétig nem bí­rtunk aludni, és Sherine minden reggel, minden este ugyanazzal a kérdéssel bombázott minket: “žMelyik romániai városban születtem?” Hogy súlyosbí­tsa a helyzetet, Viorel állandóan sí­rt, mert úgy látszik, értette, mi folyik körülötte.

íšgy döntöttem, hogy újra felkeresem azt a pszichiátert. Megkérdeztem, mi lehet az oka annak, hogy egy lány, akinek mindene megvan, mégis folyton elégedetlen.

– Mindannyian szeretnénk tudni, honnan jöttünk – felelte. – Filozófiai sí­kon ez az emberiség központi kérdése. Az ön lánya esetében tökéletesen jogosnak érzem, hogy fel akarja kutatni a gyökereit. í–n nem volna kí­váncsi a helyében?

Nem, én nem volnék az. Éppen ellenkezÅ‘leg: kockázatosnak tartanám, hogy megkeressek valakit, aki ellökött magától, amikor még nem volt elég erÅ‘m a túléléshez.

De a pszichiáter tovább gyÅ‘zködött:

– Ahelyett hogy összetűzésbe kerül vele, inkább próbáljon segí­teni neki. Talán ha látja, hogy önt sem zavarja a dolog, le is tesz róla. Az az egy év, amit távol töltött a családjától és a barátaitól, valószí­nűleg megviselte érzelmileg, és most keresi a konfliktuslehetÅ‘ségeket. Csak azért, hogy megbizonyosodjon róla: szeretik.

Jobb lett volna, ha Sherine maga megy el a pszichiáterhez: í­gy talán megértette volna a saját viselkedését.

– Legyen vele megértÅ‘, mutassa, hogy bí­zik benne, és ne vegye fenyegetésnek az egészet. És ha végül valóban el akar menni, akkor adjon meg neki minden támogatást. Ha jól sejtem, Å‘ mindig is problémás gyerek volt, s ki tudja, talán helyrejön ettÅ‘l a látogatástól.
Megkérdeztem, neki is van e gyermeke. Azt felelte, hogy nincs, és rögtön megértettem, hogy Å‘ aztán nem adhat nekem hiteles tanácsokat.

Aznap este, amikor a televí­zió elÅ‘tt ültünk, Sherine újra elÅ‘hozta a témát:

– Mit néztek?

– A hí­radót.

– Minek?

– Hogy megtudjuk a libanoni hí­reket – felelte a férjem.

Ekkor rájöttem, hogy csapdáról van szó, de már késÅ‘ volt. Sherine kapva kapott az alkalmon.

– Szóval titeket is érdekel, mi történik azon a földön, ahol születtetek. Jól berendezkedtetek Angliában, vannak barátaitok, a papa sok pénzt keres, biztonságban éltek. Mégis libanoni újságokat vesztek. Addig kapcsolgatjátok a tévét, amí­g nem találtok valami Bejrúttal kapcsolatos hí­rt. íšgy gondoltok a jövÅ‘re, mintha a múlt lenne, és nem veszitek észre, hogy ennek a háborúnak sosem lesz vége. Vagyis: ha elveszí­titek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszí­titek a kapcsolatot. Olyan nehéz hát megérteni, hogy én mit érzek?

– Te a mi lányunk vagy.

– És büszke is vagyok rá. És mindig a ti lányotok maradok. Kérlek titeket, ne kételkedjetek a szeretetemben és abban, hogy hálás vagyok nektek mindazért, amit értem tettetek. És nem kérek mást, csak annyit, hogy ráléphessek arra a földre, ahol születtem. És hogy esetleg megkérdezhessem a vér szerinti anyámtól, hogy miért hagyott el. Vagy csak a szemébe nézzek, és ne is kérdezzek semmit. Ha meg sem próbálom, gyávának fogom tartani magam, és soha nem fogom megérteni a fehér helyeket

– Milyen fehér helyeket?

– Amí­g Dubaiban voltam, megtanultam a kalligráfiát. Amikor csak tudok, táncolok. De a zene csak azért létezhet, mert szünetek is léteznek. Amikor csinálok valamit, teljesnek érzem magam – de senki sem lehet aktí­v a nap huszonnégy órájában. Én viszont, amint megállok, úgy érzem, hogy hiányzik valami. Többször is mondtátok már nekem, hogy természetemnél fogva nyugtalan ember vagyok. De nem én választottam magamnak ezt az életmódot: én is szeretnék nyugodtan ülni mellettetek, és nézni a tévét. Csakhogy ez lehetetlen: az agyam állandóan pörög, soha nem áll meg. Néha úgy érzem, beleÅ‘rülök, hogy folyton csinálnom kell valamit: táncolnom, í­rnom, földeket eladnom, ViorelrÅ‘l gondoskodnom, vagy olvasnom valamit, bármit, ami a kezembe kerül. Szerintetek ez normális?

– Talán a temperamentumod miatt van – mondta a férjem.

A beszélgetésnek itt vége szakadt, éppúgy, mint minden beszélgetésünknek: Viorel elkezdett sí­rni, Sherine hallgatásba burkolózott, én pedig megint megbizonyosodhattam afelÅ‘l, hogy a gyerekek soha nem ismerik el, amit a szüleik értük tettek. A másnapi reggeli közben azonban a férjem hozakodott elÅ‘ újra a témával:

– Nemrégiben, amikor Közel-Keleten voltál, újra fontolóra vettem a hazatérés lehetÅ‘ségét. Elmentem az utcánkba, ahol laktunk: a házunk már nincs meg, bár az országot újjáépí­tik, az idegen megszállás és az állandó támadások ellenére. Egyfajta euforikus állapotba kerültem, és azt gondoltam: lehet, hogy itt az ideje mindent újrakezdenünk? De éppen ez a szó, az “žújrakezdés” rántott vissza a valóságba. Már túlvagyok azon a koron, amikor még megengedhettem magamnak az ilyesmit: ma már inkább azt akarom folytatni, amit csinálok, és nincs szükségem új kalandokra. Felkerestem azokat az embereket, akikkel azelÅ‘tt sokat találkoztam, és estefelé megittunk néhány pohár whiskyt. A barátaink többsége már nem él ott, akik maradtak, azok pedig állandóan panaszkodnak, hogy nem érzik biztonságban magukat. Elsétáltam az ismerÅ‘s helyekre, és idegennek éreztem magam, mintha már semmi nem tartozna hozzám. És a legrosszabb az egészben az, hogy rájöttem: a visszatérés álma éppen amiatt foszlott semmivé, hogy meglátogattam a szülÅ‘városomat. Mégis úgy érzem, szükség volt rá. A száműzetés dalai még mindig itt szólnak a szí­vemben, de tudom, hogy soha többé nem fogok Libanonban élni. Az a néhány nap, amit Bejrútban töltöttem, segí­tett, hogy megértsem a helyet, ahol most élek, és hogy minden Londonban töltött percemet értékelni tudjam.

– Mit akarsz ezzel mondani, papa?

– Hogy igazad van. Talán valóban jobb, ha az ember megérti azokat a bizonyos fehér helyeket. Mi majd vigyázunk Viorelre, amí­g utazol.

A férjem bement a szobájába, és egy sárguló mappával tért vissza. Az örökbefogadási papí­rok voltak benne. ítnyújtotta Sherine-nek, megcsókolta, és kijelentette, hogy indulnia kell dolgozni.

A következÅ‘ fejezet feltöltése: 20.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordí­tsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho